Csak hullottak a könnyei azon az éjszakán,
Arca eltorzult befalazott lelkemet látván.
Hajnalodott már, a város is ébredni készült,
Ő csak sírt, sírt keservesen, és egymagában ült.
Mögötte álltam, ahogy meghaltak a csillagok,
Ölelve vigasztalták elfeledett barátok.
Visszatartva lélegzetem, mozdulatlan testtel,
Kínoztam önmagam a szörnyű következménnyel.
Ó, hogy tehettem vele, hogy mondhattam annyi jót?
Mint lángoló nyílvesszők, a szép szívébe hatolt,
Büszke mivolta a sár tengerébe hanyatlott.
Emlékszem, felállt hirtelen, zavartan elindult,
Elfeledett barátokat és engem otthagyott.
Távolságot tartva, követtük a bús nyomait,
Láttuk félhomályban lüktető körvonalait.
A Pokol legmélyéről a fájdalmak fájdalma
Beköltözött ott akkor a védtelen agyamba.
Nem akartam én már őt többé sohasem látni,
De muszáj volt halálos bűnömmel szembesülni.
Kellett az az érzés, oly nagyon kellett, de mégis…
Ó, hogy tehettem vele, hogy mondhattam annyi jót?
Mint lángoló nyílvesszők, a szép szívébe hatolt,
Büszke mivolta a sár tengerébe hanyatlott.
Angyalként égett egy napig purgatóriumban,
Ő azóta is ott van az én összes álmomban.
Ha ritkán a szakadt házamban vendég az öröm,
Szél töri ki az ablakot, emléke beköszön.
Szabadulni kellene, de azt sajnos nem lehet,
Egy üres szabadsággal meg semmit sem nyerhetek.
Nincs maradásom, de hogyha megyek, csak még rosszabb,
A sátán ott lent napról napra egyre nyugodtabb.
Kisvárda, 2003. április 3. /csütörtök/