Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Alexandrának
Oly ritkán lehet látni ilyen meleg, szeretetteljes tekintetet, hogy talán éppen egyedisége az oka, hogy ilyen erővel átjön a fotókon. Bensőséges szépséget látok, amit nyilvánvalóan csakis istenek ujjai rajzolhattak világra féltő gonddal, magasztos céllal, fenséges teremtő erővel. Szépséged finom, a legnemesebb értelemben, s vélem, tartalommal telt, minden bizonnyal gazdag belső világ van mögötte.
Számomra az éjszaka mindig egyet jelentett a szabadsággal. Már gyermekkoromban az éj színét hordtam, és együtt utaztam a csillagokkal. Ez az a napszak, amikor igazán felébrednek az érzékszerveim, az ösztöneim. Letisztulnak bennem azok a dolgok, amelyek napközben gátolnak. Ilyenkor vagyok a legkreatívabb, ilyenkor élek igazán.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.
Nekem az kell, aki éjszaka egyedül van,
Ki szomorúan kóborol a zivatarban.
Ki sárga ablakok alatt honvágyat érez,
A keblére fekteti a meghalt terveket.