Leharapják az etető kezet,
Eltitkolják a közeli véget.
Elvesznek tőlünk színes fényeket,
Azt akarják, álmodjunk rémeket.
Istent készítünk hát önmagunknak,
Szerényt, megbocsátót, láthatatlant.
Nem érzünk már fekete félelmet,
Visszakaptuk a fakult fényeket.
Táncolunk egy furcsa őszenére,
Hisszük, hogy az áldozat megérte.
Nem kell nekünk a más véleménye,
Istenünk van, meg is halunk érte.
Ájultan omlunk össze estére,
A sok alázattól kimerülve.
Lángoljon bennünk a Pokol tüze,
Égessen el minket mindörökre!
Kisvárda, 2002. december 16. /hétfő/