Rettentő a fény, sötét az ember,
Törött testével a porban hever,
Ezernyi ocsmány sebből vérzik ő,
Kiátkozva is a mennybe kerül,
A természet már nem adhat többet,
És álszent módon mindent elvihet,
Szerelem és vakság oly közeli,
Szinte már egymást is megégetik,
Mint amikor reggel felkel a nap,
Van, aki mindig árnyékba szalad,
Élő halottként zsebében matat,
De örökre csak ugyanaz marad,
Régen a hős karddal a kezében,
Vad bosszút vett a rút ellenségen,
Mert nem az számít, hogy jó, avagy rossz,
Lényeg a dicsőség, meg hogy hazudj,
Talán nincs szeretet, csak félelem,
Hogy lelkem másba nem ültethetem,
Ki ad majd ennem, ha az kellene,
Be kell lépni hát népes termekbe,
Fenyeget a vihar egy ideje,
De lám, senki sem törődik vele,
Miről nem tudunk, tán nem létezik,
Bőrömbe közöny jelét égetik,
Az agyamban csak betűk és számok,
Nem láthatom soha a világot,
De most az egyszer, még utoljára,
Ráteszem kezemet a vállára,
Elviszem oda, hol csodás az ég,
Mossa el testünk a szép vízesés.
Kisvárda, 2002. május 23. /csütörtök/