A dohányfüstbe öltözött éjszakákon át
Vártam hívására, mint a vénséges halál,
Kinek egyetlen vigaszt a temetőkert nyújt.
Tudja, hogy nincs visszaút, mert előtte a múlt.
A szavak varázsától megeredt egy forrás,
Sáros vizek törtek elő, de jött egy áldás.
Lassan tisztult a szív az ősi valójában –
Egy csillag ragyogott az összes mondatában.
Aztán zord szelek fújtak keresztül a völgyön,
Olyan lett minden, mint a legsötétebb börtön.
Egyedül a sötétben nincs sok esély rá, hogy
Valaha eljön újra ő, az éji madár.
A forrás ottmaradt tisztán, árván,
Egyedül gyenge ő, győz az ármány.
Vize kiapadt mindörökre már,
Meghalt minden, nincsen éji madár.
Kisvárda, 2001. szeptember 19. /szerda/