Üres padokon oly sokáig,
Vaksötétben hosszú órákig.
Lombok alatt mindig hidegben,
Nem jött soha, akit reméltem.
Hazafelé bús komorságban
A fáradt holdat megcsodáltam.
Kitárult az éjszaka karja,
Bárcsak engem is épp ma hívna.
Másnap reggel kábán, józanul,
A remény már újra átkarol.
Várni megint az éji homályt,
Vele együtt egy szent megváltást.
De most, hogy nekem nincs világom,
A zord utakat újfent járom.
Bárcsak most is oly este lenne,
Hogy Liliom utánam szökne.
Kisvárda, 2002. augusztus 29. /csütörtök/
Kapcsolódó:
– Éjféli árnyék
– A figyelő szem könnyei
– A létezés elviselhetetlen színei
– Vannak, akik azt mondják