Krisztinek I.
Néha olyan nehezemre esik élni…
Itt vagyok egy robogó vonaton, valahová a Dunántúl szívébe tartok. Fülemben keserűen édes dallamok törnek előre, az én szívemig. Eszembe jut egy régi utazás, amelynek legfontosabb részét meg kívánom most osztani Veled.
Talán másodikos lehettem, egy régi buszon ültem, amely sietősen vette a kanyarokat. Késésben voltunk. Éjszaka volt, kirándulásról jöttünk hazafelé, át egy alvó, idegen városon. A kerék fölött, a sárgás ablakon keresztül elém tárult egy kép, amit soha nem fogok elfelejteni. Élt és lüktetett, nem láttam még hasonlót. A házak és a lámpák el-elhaló fényei szétkenődtek, felettük milliónyi csillag világított a kristálytiszta égen, ami ébenfekete is volt. Az osztálytársak és a motor fáradt zaja eltompult, engem megdelejeztek azok az éjszakai csillagok. Mozdulatlanul, merev szemekkel bámultam őket, magukhoz hívtak engem. Már majdnem belesüppedtem egy megbabonázott álomcsapdába, amikor is a térdemre tettem a kezeimet, és lágyan összeszorítottam őket. Bezárva oda a fényes csillagok miriádjait, hogy ne tudjanak magukba szippantani. A következő pillanatban újra hallottam a zajokat a buszon, és újra visszazökkent minden a megszokott tempójába. Úgy nőttem fel, hogy annak az estének a csillagai szüntelenül világítottak a tenyeremben, csak én láttam őket magányos éjszakáimon.
Amióta újfent nem tartozom senkihez és semmihez, és egyik utcában sem áll ott az otthonom, tenyeremben azok a távoli világba hívogató csillagok újra kigyúltak. Fényesebbek, mint valaha. Néma szavak egyre több jelentését hordozzák. Kriszti, én ezeket a csillagokat olyan szívesen neked adnám. Kezeink egymásba olvadnának, és újra eltűnnének a tenyeremből. Remélem, jól alszol éppen. Én nem tehetek mást innen a távolból, képzeletben álomvágyó pilláid alá kuporodom. Gyengén, törékenyen, halkan. Kívülről nézem belső világodat, és annak az egére kívánom hívogató csillagaimat.
Kellemes éjt Neked, remélem, hamarosan találkozunk!
Budapest, 2013. február 16.