Lettinek
Az imént fedeztem fel ajándékát, igazán jólesett, köszönöm szépen figyelmességét, örülök neki.
Szerencsés volt az út.
Még feketében volt a város, amikor indultam, még a házak ablakai is hunyorogtak, annyira korán volt. Tavaszi vonat kanyargott véget nem érő síneken, vágtatva vitte magával az utazó arcokat és álmokat. Vitte őket délre, keletre, vitte mind északra, nyugatra. Fáradt, szürke állomásokon szórta őket szét.
Néha mintha visszafelé rohantak volna a fák, néha mintha összegabalyodtak volna fent a vezetékek. Az üvegen apró, reszkető vízcsepp indult el egymagában, tétovázva, meg-megállva. Aztán nehéz utakon megtalálta csepptársát, amivel eggyé válva megszűnt magánya. Az elfoszló hangok, homályos alakok távolinak tűntek, egyre messzebb kerültek tőlem, a zakatolás részem lett, megölelt, majd lezárult szemem.
Van egy terem a benső világban, ahol a külső világból gyűjtött szépségeket őrzöm. Itt van az én gazdagságom, kincseim. Vannak itt érzések szép számmal, pillanatok, élmények, színek és érintések, puha csókok, ízek és titkok, könnycseppek, és elsuttogott mondatok, melyeket még itt sem szabad hangosan kimondani. Engedelmével, itt egy megfelelő helyen elhelyeztem gyönyörűszép arcát. Ékessé teszi termemet. Ha olykor csúfnak hat majd számomra a világ, elég lesz csak ránézni, és rögtön emlékezni fogok, milyen fenségesen csodás is tud lenni.
Még egyszer köszönöm Önnek, hogy megosztotta velem óráit, megtisztelt vele, és széppé tette röpke napjaimat.
Budapest, 2016. április 1.