Kilenc hónapja, hogy képmásom az ablakra fagyott. Szobám foglya vagyok, és próbálok a messzeségbe látni, a dombon túlra. A betegség napról napra csak növekszik bennem. A láz hetek óta eluralta elmém. Gonoszan testesedő homály öleli körbe a házam. Tehetetlenségemben fojtogat a felém osonó hajnal, kivet ágyamból, majd a rút halál feltűnik az illatos lugasok alatt. Léptére hervad és fonnyad, pusztul minden, mint nyavalyától tört lényem. Hosszú kabátom lobog az éjben, ahogy szemébe nézek.
Éjjeli vonatok ballagnak álmosan sárga szemekkel északnak, keletnek. Délnek, nyugatnak. Céltalanul kanyargó síneken szikrázik a harmat, sűrű erdők elmosódnak, mint óriási zöld takaró, álmokat ígérnek. Elfáradt, monoton kattogás, fémszörnyek hordják és viszik a meséket. Hang nélküli nevetések, beszélgetések, és arc nélküli emberek, összefolyt alakok kint és bent, ismerős városok szürke állomásai, szertefoszló tömegek. Mindenhol ugyanaz vár. Könyörtelenül elmúlt pillanatok, vissza nem térő, régi, szép emlékek. A nagyvárosi forgatag együtt mozdul, és hidegen telepszik rá az érdektelenség.
Utolsó pénzemen a hegyekbe indulok. Apró, füstös falucskába, egy völgyben megbúvó menedékbe. Amit alig szennyezett a külvilág, kedvesek az emberek, és reggeli után kecsketejet isznak. Omlós a vadhús, édes a bor mellé, a kertek alatt hegyi patak csörgedezik. Csend van és harmónia, libák sétálnak az úton, és az idegenek rám köszönnek. Nincs rohanás, késés és idegesség. A vadászok üdvözlik egymást, a gyerekek óriási fákra aggatott hintákon játszanak. Az öreg néni most is az aprócska templomot takarítja, és mindenkihez van egy kedves szava, aki arra jár. A Bánya-hegy felől dúdolva száll alá az őszvégi szél, és a Borostyán falai közül kilopott titkokról suttog.
Elfáradok nagyon, félúton, a réten lefekszem a fűbe, ahol utoljára veled jártam. Csendes, vasárnap délelőtt van, odalent a falu összezsugorodott. Az ég felé fordítom arcom, a fénybe nézek. Kinyújtom kezem, mint veled tettem, ujjaim között megtörik a napfény, megsokszorozódik. Nyugalom jár át, csak az erdő neszez a pici rét körül. A zsebembe nyúlok, kiveszem onnan utolsó emlékedet, az ónixhengert. A legfurcsább ékszered volt a rengeteg ezüst közt, sohasem hordtad. Annyit mondtál vele kapcsolatban egyszer, hogy csak a fényt kövessem, és rád találok. Te szélesen mosolyogtál, én nem értettelek, de nem kérdeztem semmit. Ösztönösen a napfénybe emelem a medált, amely forró lesz, szívmeleg. Bíborvörös jelek születnek rajta, lüktetnek és elhalnak, majd újra lüktetnek. Néhány jel csupán, a mi közös nyelvünk. Csak mi értettük, senki más ezen a Földön. Elolvasom a szavakat, és minden eszembe jut: ketten egyek. És fent, az öreg úton megjelensz. Arany a hajad és hullámzik, mint rég, csillog, mint a víztükör. Nyakad körül táncol és fordul, hűvös szélre simul a hosszú, színes sálad, mint a levelek a szélben. Mozdulnék feléd, de nem tudok, valami megbénított. Te nem szaladsz hozzám, mint rég, kényelmesen lépkedsz, és közben szélesen mosolyogsz. Fölém hajolsz, eper a szád és meleg a nyelved. Jobb kezeddel arcom érinted, a ballal kezemet kulcsolod, mint rég. Mellettem fekszel, kezemet fogod, és a felhőket nézzük, mint rég.
Béke van. Elalszom. Így talál ránk a fátyolos tél. Léptek és bántó szemek nem zavarnak, vigyáz ránk az erdő. Pergő végtelenség borul rám, és egyetlen pillanat alatt változik minden. Felgyorsulva rohan az idő, minden tűnik, illan körülöttem, hogy fel sem fogja agyam. De a nyugalom bennem állandó, kitörölhetetlenül állandó. Rád néznék újra, nem tudok. De bennem dobog a te szíved is, és látlak mégis, és érzem a közelséged. Látom azt a tiszta, igaz szempárt, amibe mindig öröm volt nézni, ami gyógyította beteg lelkem minden nap. Az idő értelmét vesztette, mint rég. Őzek hajolnak le hozzánk, megnyalják az arcunkat, majd tovafutnak. Hosszú, színes sáladat még mindig szeretik a tarka lepkék, szárnyukat finoman ringatva pihennek meg rajta. Sárga és barna falevelek hullnak ránk, némelyik tovább utazik a hideg széllel. Éjszaka minden csillag színezüst, és nekünk forognak a feketeségben, mint szobád falán, régen. Hallom a szuszogásod, és érzem az illatod, a mély éjszakát. Hallom a hangod is, ezt az édes, őszinte muzsikát, ami mindig elvarázsolt, erőt adott, és az enyém volt. Ami úgy hiányzott mostanáig. Testedből ömlik felém a szeretet, lelked puha bársony, szétnyitod, majd rám teríted, mint rég. Elindulsz, felfelé az öreg úton. Béke van, álmodom. Örökké.
Tatabánya, 2012. március 11.
Kapcsolódó: