Ha valaki megpróbálja megtalálni a megfelelő küllemet a környezete számára, és netán sikerül is neki, az a harmónia biztosan rövid életű lesz. A lényeg veszett ki mindenből: a maradandóság, az értéktartás. Éppen úgy, ahogy mi alakítjuk a minket körülvevő teret, pont úgy alakít az is bennünket. Végtelenül gyengék lettünk.
Gyermekként sok időt töltöttem a nagyszüleimmel és a dédszüleimmel. Mindig magával ragadott az a hangulat, ami ezekben a régi házakban uralkodott. Még minden igazi volt. A bútorokat kézzel készítették a szorgos mesteremberek, nem sajnálva rá az időt. A tőlük telhető legtökéletesebbet alkották, hiszen a hírnevük volt a tét, az önbecsülésük, és valami remekbe szabottat akartak alkotni. A céljuk és rendeltetésük az volt, hogy a gazdájuknak kényelmet nyújtsanak egy életen át. Ahogy a gyermek szeme vándorolni kezdett a tárgyakon, szépen, lassan mindenben észrevette a lelket. A mesterek lelkét, akik teljes odaadással készítettek mindent. A fotográfiákon makulátlan férfiak és igazi nők, a sarokban egy öreg rádió, ami sohasem volt javítva, de tökéletesen szól, egyszerű, de mégis igényes ékszerek, és persze a zsebóra. Amit már generációk óta mindenki csak úgy ismert, hogy nagyapa zsebórája. Mindent egy életre terveztek és még tovább. Ebbe a harmóniába nyitott kapun át kerültem, s az egésznek a közepén, koronaként egy idős pár, akik mindig is együtt voltak, mindig is ismerték egymást, és jóban, rosszban, mindig egymásban találták meg a megoldást. Úgy igazán, sohasem romlott el bennük semmi. Gyermeki lélekkel nem tudtam ezeket a helyeket máshoz hasonlítani, csak a templomhoz. Teljesen mindegy, mit értesz, vagy érzel meg az egészből, ha belépsz, valami megérint, bárki vagy.
Komoly a baj, nagyon rövid idő alatt rengeteg lett a változás. Korok folynak egymásba átmenet nélkül. Ha valaki egy kicsivel idősebb, vagy egy kicsivel fiatalabb nálunk, már nem értjük. Nem ismerjük. Teljességgel idegen. A tragédia az, hogy nem is érdekel minket. Pedig, lenne mit tanulni. Egyre többet.
Ma már az a lényeg, hogy mindenből minél több legyen, és a legrövidebb ideig működjön. Mert pörgés kell. Vegyük fel a tempót, ezt sugallják. Mindenki el is hiszi, és természetesnek veszi. Azt gondoljuk, ha majd különböznénk, különbözni merészelnénk valamiben is, akkor áldozatokká válnánk. Folyton újra vágyunk mindenből, de persze igaz, hogy úgysem tartana a régi soká. Ha valami elromlott, tudjuk, nem érdemes javíttatni. Egyrészt, úgyis újra elromlik hamar, másrészt könnyedén juthatunk egy újhoz, ami jobb, korszerűbb, és szebb. Na persze, szebb. Csak ne higgyük, hogy egy életre. Csakis addig, amíg nem kapjuk a kezünkbe a következő katalógust. Ideig-óráig működő, ízléstelen kacatokkal szórjuk tele a lakásunkat. Ebbe a folyton változó, értéktelen környezetbe szerzünk be magunknak párt, pont olyat, amilyet egy másféle katalógusban láttunk. Előre betanult, olvasott, ismert forgatókönyv szerint élünk vele, mert kell ez is az életünkbe. Kell ilyen is. Kell, hogy mi is tudjunk hencegni a haveroknak, kell, hogy mi is ki tudjuk beszélni az intim dolgokat a csajokkal. A maszkunkra is maszkot húzunk. Az első napokban elönt minket a varázsa, forr a szívünk. Ahogyan megszoktuk ilyenkor, újdonság van az életünkben. Annak ellenére csapunk be mindenkit, hogy már a legelején tudjuk, nem ő az igazi. Már az első időszakban a hibái szüntelenül szem előtt vannak, tudjuk, ebből gond lesz, de még elnyomjuk magunkban. Nem csoda, hiszen csak hibái vannak, főként, hogyha összehasonlítjuk az újjal, azzal a másikkal, akit az imént láttunk. Mint privát tárgyainknak körülöttünk, neki sincs olyan tulajdonsága, amitől maradandó lehetne. Viszont, amíg a külvilág felé még jól mutat, maradhat. Ha úgy romlik el, hogy elvesztette némely főbb funkcióját, nem érdemes javítani. Hiszen látjuk már, nincs benne lélek. Egy tömegcikk. Úgy néz ki, úgy viselkedik, úgy beszél, mint a nagy átlag, a sablon. Nem is áll jól nekünk… Hirtelen már nem is értjük, hogyan lehettünk vele, hogyan lehettünk ennyire vakok. Mint a szekrény aljára gyűrt ruha, amiről hogyan is gondolhattuk a vásárlás pillanatában, hogy jól mutatunk benne? Mostanra még a divatból is kiment…
Aki még teheti, annak többet kellene ellátogatni azokba a bizonyos régi házakba. De nem, nem úgy, nem csak karácsonykor. Ne is csak a saját lelkiismeretünk megnyugtatása végett ejtsünk egy villámlátogatást, ha már úgyis éppen arra járunk. Tanulni menjünk oda. Megtanulni azt, hogy mi a lényeges, és mi a lényegtelen az életben. Mert ezt mulasztottuk el. Ellesni a titkot, ami ahhoz kell, hogy egy életet le tudjunk élni egyvalaki mellett. A harmónia titkát. Csendben, alázattal hallgatni egy kézzel horgolt terítő felett. Addig, amíg még léteznek ilyen helyek egyáltalán.
Debrecen és Tatabánya, 2011. augusztus 27.