A Szeret-lak emlékére I.
I.
Nézd,
Semmit nem számított a távolság.
Egymást simogatták a szép szavak,
Hogyha két lélek otthonra talált,
A testek is egymáshoz simulnak.
Az éjben jeleidet követtem,
Miket nappal aszfaltra rajzoltál,
Mindent egyetlen lapra feltettem,
Amíg boldogan ajtót nyitottál.
Tűnő fájdalom, épült ott minden,
Vidám szobád lett az új otthonom.
Az illatod enyém lett teljesen,
A titkomat el kellett mondanom.
Színekre ébredtem fel melletted,
Karomban még csendesen aludtál.
A beteg szívem úgy megszeretett.
Ezüst csillag forgott szobád falán.
Ősztájban a szerelmünk lebegett.
Egy gyönyörű park volt csak a mienk,
Ott felnéztem, nem láttam felleget,
Nem volt olyan, hogy enyém, vagy tiéd.
Aztán gyorsan hegyekbe siettünk,
Pirosan mosolygott őszi arcod.
A hold világította fekhelyünk,
Nekem ott ért véget minden harcom.
Tarka sálad táncolt a nyakadban.
Domboldalon forogtál, Kedvesem.
A napfény súgta nekem meg halkan,
Csakis te vagy utolsó esélyem.
Füstös falucska tiszta utcáján
Bejártunk mindent, amit lehetett.
Magunkba szívtuk a lét csodáját,
Hegytetőn és a völgyben odalent.
Tiszta ágyban mellém lefeküdtél,
Rózsát szárítottál a szobámban,
Csókoltál gyerekkorom szent helyén,
Nem éltem már többé a magányban.
Zörgő falevelek közt szaladtál,
Ahogy a sápadt nagy ég betakart,
Belőlem egy jobb embert faragtál,
Én szépnek láttam mást és magamat.
Játszottál, úgy törted a jégpáncélt,
Melletted olyan gyorsan gyógyultam,
Szerettük egymást mindig, mindenért,
Mennyi örömkönnyed volt miattam…
II.
Nézd,
Mi beköltöztünk az álmainkba,
Először aludtunk hideg földön,
Édes álom szállt fáradt pillánkra.
Az arany reggel minket köszöntött.
A mézes sütemény illata szállt,
Azt rögtön egy finom csók követte,
De az Ördög még ott is bennem hált,
A türelem a legfőbb erénye.
Azt hitted, te meg tudtad ölni őt,
Hát meghagytalak a vak hitedben.
Valóban én adtam neki erőt,
Mert az évek alatt megszerettem.
Nem láttál semmit, csak szépet, mindig.
Amikor a szemünkbe hullt a hó.
Azért is mentünk az út végéig.
Majd tarka sálad mindentől megóv.
Nem táncolt már nyakadban, intő jel,
A nagy égből bánatvágy szállt alá.
Te zokogva feküdtél odalent,
Én lenéztem, és nem vágytam terád.
Még bírtuk a harcot, elmúlt a rossz,
Azt mondtuk egymásnak, felejtsük el,
Vártam mindig kedves ajándékod,
Te minden nap büszkén rám néztél fel.
Jaj, egyszer hát az álmunk megszakadt,
Könnyes szemmel nekem könyörögtél.
Láttad démonom, szavad elakadt,
Szipogva a szobából kimentél.
Mint két idegen, teltek a napok,
Feltámadt a régi, mély sötétség.
Az alkohol gyűlöletet adott,
Te már mindenbe beletörődtél.
A lakásunk kezdett koszos lenni,
Minden szeglete oly csúnyának tűnt.
Már csak rút kényszer volt hazamenni,
Bennem az összes élmény rég kihűlt.
III.
Nézd,
Tarka sálad nem vetted fel többé.
Magányosan lógott a fogason.
De illatod őrizte örökké,
Azt szagoltam, ha nem voltál otthon.
Győzött bennem a Pusztulás Atyja,
Bár még vágytam a szerelmet Veled.
De az élet kegyetlen, nem hagyja,
Hogy harc nélkül bármi tiéd legyen.
Mikor először mondtam, reszkettem.
Aztán már mardosó szokássá vált.
Szavakkal bántottalak és űztem
Mindent, mi bennünk otthonra talált.
Végül szomjazva vártuk a búcsút,
Annál már mindkettőnk jobbat akart,
Megcsúfoltuk a szerelmes múltunk.
Az utolsó virág is elhervadt.
Meleg volt a vasárnap délelőtt.
Tőlem még egy ölelést sem kaptál.
Úgy kellett elmenned, még mielőtt
Egymásba teljesen belehalnánk.
Magaddal vitted tarka sáladat.
Az illatodat elvitte a szél.
De emléked maradt a lakásban.
Kezdtem érezni a fájdalmat én.
Minden sarokban vidult szerelem,
A durva szavak űzték el onnan.
Múlt szelleme, miért nincs kegyelem?
Visszatért mindennap, hogy láthassam.
Éjszaka volt mindig, mérhetetlen,
A magány újból kézen ragadott.
Már nem feküdtél velem békésen,
Régi bűnöm is meglátogatott.
Eljött a nap, és én is elmentem,
Üresen hagytam a szép álmunkat.
Lakásunk úgy kongott, mint a lelkem,
A valóság törte le szárnyunkat.
IV.
Nézd,
Mindent elveszítve roncsok vagyunk,
Beleillünk ebbe a világba.
Azt hiszem, többé már nem álmodunk,
Nincs már semmink, hát minden hiába.
Egyre jobban fáj ez a veszteség.
Az idő elmélyít minden sebet.
Nem kíván nekem senki szerencsét.
Nem nyitja jó megnyugvás a reggelt.
Hiányzó szeretet, mint valaha,
Fatányéron a finom vadétel.
Eldugott falvak füstös illata,
Az, hogy csókot kérnem sohasem kell.
Hiányzik az, mi jobbá tett engem.
A lelkembe beköltöző szépség,
Hogy ősi önmagam éled bennem,
És nem várom semminek a végét.
Nem tudunk szólni, elcsuklik hangom.
Túl magasról zuhantunk mi ide.
Szép emlékünk az én ópiumom,
Hiszen a képeink elenyészve.
Te voltál az utolsó esélyem,
Tudom, hogy Téged Isten küldött el.
Ez lett mindkettőnk csúfos végzete.
De a föld le majd csak engemet nyel.
Fáj az is, hogy amit tönkretettem:
Más világból kiszakadt tisztaság.
Ha majd egyszer igazán megértem…
Nagyobb a bűnöm, mint a gyilkosság.
Voltam nemrég a régi helyeken,
Kettőnk zenéje szólt a magányban.
Égre néztem, szívem a hegyekben,
A szerelmes múltba visszavágytam.
Ha van mosolyom, könnyekbe fullad:
Őszi vonatok közt felém szaladsz,
Csomagodat kezedből eldobod,
Nyakadban táncol a tarka sálad,
Hosszú, színes sálad…
Tatabánya, 2011. szeptember 29. – 2011. október 9.
Kapcsolódó: Másik felem