Manapság, a hajhász, rohanó, anyagi értékeket előnyben részesítő világban az álmodozókat megvetik, gyengének tartják. Pedig, nem is oly rég, még ők voltak az összejövetelek legkellemesebb vendégei, a társasági élet kihagyhatatlan társalkodó partnerei. Ugyanis, közülük kerültek ki a kor véleményformálói, festői, írói és költői, az úri kisasszonyok legfelkavaróbb szerelmei.
Az álmodozók két nagy csoportba sorolhatók. Vannak, akiket megijeszt a világ, minden feladat túl nagy, teljesíthetetlen számukra. Kiemelkedő képességek hiányában vonzódnak az erős személyiségű emberekhez, s az ő sikereikből próbálnak táplálkozni, miközben saját álmaikat építik. Nem értik a körülöttük zajló eseményeket, sem saját magukat, de ettől függetlenül tele vannak célokkal és reményekkel, ám a megoldást mindig valaki mástól várják. Többnyire halogatók, és még a hozzájuk hasonló emberek társaságában is nehezen fejezik ki magukat. Egyetlen kincsük az álomviláguk, ahová azonban roppant nehéz belépést nyerni.
A másik nagy csoport azok társasága, akik pontosan értik az életet, gyorsabban és precízebben térképezik fel a körülöttük zajló eseményeket másoknál. Azonban, a világot és az embereket túlságosan szürkének és unalmasnak találják. Erről a lepusztult, lassú és szemérmetlenül egyszerű helyről menekülnek az álmaikba, melyek kezdetben kiszínezik a hétköznapok képeit. Később, ezt az energiát sem pazarolják, és szívesebben töltik perceiket a belső álomvilágban, amely csodás utazások, gyermekkori mesék, végtelenül bonyolult titkok és vágyott lelkek helyszíne.
Egy álmodozót megérteni nem lehet, vagy nagyon nehéz. Csakis akkor sikerülhet, hogyha teret biztosít egy másik ember számára, ám az önmaga által felépített álomvilágot mindig is rejtve tartja. Mivel a valóságot folyton színezi, vagy kilép belőle, együtt élni, létezni vele egy realista jellemnek a legnehezebb. Az álmodozók általában magányos emberek, a külvilág ma már szinte mindig üresnek és unalmasnak látja őket, és rossz társaság hírében állnak, hiszen nem tudnak beilleszkedni, kapcsolatot teremteni. Ezért szinte senki sem szán időt arra, hogy megpróbálja megismerni őket. Sokszor lenézik őket, vagy gúnyos megjegyzések célpontjává válhatnak. Nem is sejtik, hogy a látszólag egyhangú létük alatt micsoda világokban járnak, micsoda érzéseket élnek meg az álomvilágba menekülők. Mivel agyuk folyton jár, belső birodalmuk rendkívül gazdag, művelt, színes és érzelemdús. De olykor lehet rémségesen sötét, és elképesztő gonoszságot rejtő is, ha egy másik irányba kutatva utaznak önmagukban.
Egy igazi álmodozónak semmi sem lehet elég szép, hiszen kivételesen érzékeny lelkének az élet leggyönyörűbb mozzanata sem kielégítő. A tökéletesnek látszó pillanatokat tökéletesebbé formálják. A kedvenc könyv olvasása közben a történetet tovább írják. A legjobb filmhez plusz jeleneteket képzelnek, és a régi emlékek is kiegészültek már újabb részletekkel. Mindennap gazdagodik és színesedik belső világuk, anélkül, hogy a szépségbe belehalnának. A csoda mindig nagyobb csodáért vágyakozik. Tragédiájuk az a világ, amelyben fizikailag léteznek. Képtelenek szembenézni a balsorssal, a csapásokkal. Gondolataikban mindig nyitnak egy újabb kiskaput, mindig van egy lehetőség, ami magyarázatot ad az őket ért rosszra. Egy olyan magyarázatot, ami a végén széppé teheti az eseményt, és reményt ad arra, hogy még álmodozhassanak arról, hogy ami megtörtént, valójában csak egy tévedés, nem is létezik. Ha az álmok elfogynak, ha teljesen lemeztelenednek, és a valóság a maga kegyetlen és rideg mivoltában tekint rájuk, ami elől nem menekülhetnek, akkor van vége a világnak. Kiüresednek és aznap már nem álmodnak. Talán soha többé. Vagy, ami rosszabb, hogy máshogy, és örökké.
Az érzékeny lelkű álmodozók fogékonyak minden szépre, művészi hajlamokkal rendelkeznek, harmóniába tudnak kerülni a természettel. Nehezen találnak igazi társat maguknak, ám ha egy hozzájuk hasonló álmodozóra akadnak, akivel eggyé tudnak válni, mindennél jobban óvják kincsüket. Badarság lenne azt hinni, hogy egy álmodozó nem lehet realista, vagy kizárólag pozitív személyiségű ember. A külvilág elől elzárt terek éppen annyi veszélyt rejtenek, mint csodát. A kíváncsiság és a tudásszomj mérgező csatornákat is nyithat, mérhetetlenül sötét vermekbe is taszíthatja a tapasztalatlan lelkeket. Istene óvjon mindenkit, aki olyan álmodozóval találja szembe magát, aki úgy dönt, hogy elpusztítja ezt a rideg és unalmas világot!
Debrecen és Tatabánya, 2011. augusztus 21.