1990. Más csupán a nyár elmúlásának okán nem akart visszajönni az iskolába. Engem a dolgozat feszélyezett leginkább. S éppen a legelső napra esett egy fogalmazás óra. Pár perce, a szünetben egy felsős kinevetett, hogy nekem még van olyan. Valami baj volt a tanító bácsival, teste minduntalan az ablak felé fordult. Gépiesen darálta a szokásos utasítást: írjátok meg a nyári élményeteket. Visszhangzott bennem. Már korábban is hallottam. Közepette viszont odakint, szeme elveszett a sárguló, boruló parkban. Nem pislogott, csak révedt. Belemélyedt. Elmenekült.
Emlékszem, sokszor jártam jó nagyapámmal az ősi gimnázium hatalmas parkjában. Gesztenyét gyűjtöttünk, és gyönyörű faleveleket. Mindig meghallgattam közben, hogy majd én is abba a szép, magas épületbe fogok járni, és azok lesznek a legszebb éveim. Az elmondottakat később a másik nagyapám is jóváhagyta. Szememre peregtek a falevelek. A múlt dicsősége engem is feltüzelt. Olykor titkon bementünk az aulába megnézni a vitrinbe zárt, két lábon támadó, kitömött medvét. Karmok és fogak. Hatalmas volt, és félelmetes, csakúgy, mint az öreg építmény. És közben nagyapám egyfolytában ösztönzött, hogy menjünk ki, ideje indulni. Nem szabadna itt lennünk, egyébként sem. Odakint rúgtam az avart, amilyen magasra csak tudtam, nevetve, s próbáltam átölelni a legöregebb fákat. Évről évre egyre jobban közeledtek egymáshoz ujjaim. Intő jel volt, baljós, de én akkor még örültem neki, s büszkén mutattam jó nagyapámnak, mennyire kevés hiányzik már.
1996 nyarának végén, őszének elején nagyon más volt még a világ. Kezdett a lélek őszbe hajlani, de még nem kopaszodtak le teljesen a fák, amelyek a szívben gyökereztek. Abból, amilyen szavak elértek hozzám, érezhető volt, hogy hamarosan ismét rám talál valami. Ami mély, valami, ami megindító, ami megihlet, és örökké elkísér majd. A szavak az éjszakában lebegtek, később a gimnáziumi lelátón bántón világosban és nagyon sötétben, fák és beton között, kívül és bent, nagyon bent. Ez valami más, valami különleges, egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen.
Egy halott csillag ártón nyugszik tenyeremben,
Hajamban rejtőzve csattognak a vasfogak,
Te már akkor tudtad, mikor én még nem voltam,
Miket hallasz majd tőlem, és hogyan érezlek.
Heti rutin, útban a tárgyaló felé mindig adok neki egy megfelelőbb nevet. Olyat, amit soha nem írnék le. Magamban forralom.
Angol-magyar keverék nyelven próbálom megértetni az igazgatóval, hogy az úgy egyáltalán nincs jól, hogy három ember munkáját végezzük egyetlen, csekély fizetésért cserébe. Ő ugyanezen a nyelven, persze a konkrét választ jó nagy ívben kikerülve ügyeskedik azon, hogy megértesse velem, ez így tökéletesen rendben van. Sőt, a vállalat szempontjából ráfizetés vagyok én is, ki sem vagyok teljes mértékben használva, nézzem csak meg a rabszolgamutatómat, világosan látszik százalékban számolva, ott van a kivetítőn. Ó, tényleg, ott vagyok. Az a szám lennék. Ami piros. Fájdalomtól, talán szégyentől, nem is tudom…
Még mindig ott fekszik a Nagyvárad téren az a különös, nagy, kiálló kő, amely mellett annyian elmennek észrevétlenül, s amelyen egyszer ültünk, a múltba révedtünk, s meglestük az éjszakába tűnő időt. Emlékszel? Ma pont ott jártam, meglehetősen kialvatlanul, fáradtan, munkám végeztével. Valamikor este nyolc után. Sajnos, már sokkal később sötétedik, mint akkor.
Nem szóltatok hozzá,
Nem is kérdeztétek,
Furcsának véltétek,
Eltűnt.