Ha lezárom a szemem, itt is vannak,
Gonoszan az ágyam fölé hajolnak.
Olyan közel a bőrömhöz, szinte fáj,
Ha felriadok, sehol sincsenek már.
Húz az álom a végtelen terekre,
Kapkodom fejemet a vaksötétben.
Résnyire nyitva maradt a szekrényem,
Szívemet elönti a vad félelem.
Most meg leesett valami a polcról,
Agyam bizsereg fojtogató sokktól.
Kiver a víz, takaróm feljebb húzom,
Sikerülhet hirtelen elaludnom?
És az ágyam alatt vajon mi lehet?
Miért suttogja éppen a nevemet?
Mondd, miért kaparássza a keményfát?
Mutassa meg végre nekem az arcát!
Ó, dehogy! Badarságokat beszélek!
Csak hagyjanak ezek a teremtmények!
Mindjárt elalszom, a reggelt úgy várom…
Valami most rohant át a plafonon!
Jó leszek! Én megígérem, jó leszek!
Ó, dehogy! Badarságokat beszélek!
Hiszen ők teremtettek, értem jöttek,
Hozzátok tartozom; voltam, vigyetek!
Kisvárda, 2007. július 10. /kedd/
Kapcsolódó:
– Fénytánc
– A híd két világ között
– Benned minden fekete
– Fantomfájdalom
– A valóság rideg durvasága