Rabjai a szakadó esőnek,
Húsunkba szegeket ütöttek.
Hidegben alszanak a királyok,
Magasra csapnak a hullámok.
Ide-oda lökdös most az élet,
Nem ismerhetjük a lényeget.
A színekből is csak kettőt kapunk,
Így önmagunknak is hazudunk.
Fejemre borul a vad éjszaka,
Mi néha mindent ideadna.
A komor állomások arcai,
Az élet monoton táncai.
Egyik ágyból szállok a másikba,
Nem érint az ige hatalma.
A templom körül nagyra nőtt a gaz,
Rég bemocskolták a falakat.
Ő beleköltözött az agyamba,
Az erényeimet suttogja.
A hét gyönyörű, kecses őzgida,
Inni jár a festői tóra.
Engem ők meg sohasem láthatnak,
Fonákja vagyok a világnak.
Az ősz szerelemért hozzám eljön,
Öreg ajkaival megköszön.
Váratlan remények várt halála,
Minden nap egy új csalódása.
Ma a vállamon sírta ki magát,
Nem bírta az élet rohamát.
Azt hiszem, ő önmagáért rohan,
Meg-megáll, hogy tovább futhasson.
De most is; nem vette észre ő sem,
A mennyország volt, hol megpihent.
Kisvárda, 2003. december 18. /csütörtök/