Tudni akarom azt, hogy én is kellek,
A részese lehessek az életnek.
Bár soha nem léphetek be a kapun,
Közelben vagyok, egy hánykódó hajón.
Én már nem láthatom, csak a végtelent,
Az örökké idegen, sötét tengert.
Bárkámra szállnak utazó madarak,
De köszönetet sohasem mondanak.
Van úgy is, hogy a vízre bízom magam,
A hajnalt követi egy ugyanolyan.
Néha azt hiszem, szárazföldet látok,
Gyűlölöm a tengeri délibábot.
Sehol egy sziget, és sehol egy csónak,
Eladott az óceán a magánynak.
A lelkem tépett, jócskán viharviselt,
De várom még a reggeli fényeket.
Hajóztam sokszor mennybéli tavakon,
Jártam már az alvilági folyókon.
Figyelj rám, mindenhol csak ugyanaz várt,
Imával kérték a különc halálát.
Ma meghalok, a fedélzeten nyugszom,
Mellettem fekszik öreg, rozsdás kardom.
Zárt fémkoporsó, a tathoz rögzítve,
Ellenáll majd az összes kísértésnek.
Midőn elhagyja testemet az élet,
Egy árboc feltűnik a messzeségben.
Megtalál, sorsom annyira érdekli,
Hajóját az enyémre cseréli ki.
Kisvárda, 2003. november 5. /szerda/