Teli torokból felzokog a természet,
Eldobom azt, ami belőlem született.
Zavartan repkednek elnémult madarak,
Szél cibálja az örök-nyugodt lombokat.
Kavarognak az égen a sötét felhők,
Füvet táncoltatnak a mágikus erők.
A fájdalmat érzem, de nem látok képet,
Az agyam elhozza a szép emlékeket.
Sétáltam az utcán, és reméltem némán,
Örökké csak némán,
Repülhet majd bennem is, a szárny nélküli,
Daltalan kék madár.
Vigyél oda, ahol él még a varázslat,
Hol beborít engem a reggeli harmat.
A hely, hol fehérbe öltözik át minden,
Legyen most már mélyen, mélyebben csak bennem.
Tedd meg nekem, ha kérlek, ne mondjál nemet,
Vagy gyere velem, adok neked is helyet.
Elhagyjuk a vonagló univerzumot,
Lelkünk sohasem lehet már újra halott.
Kisvárda, 2003. augusztus 29. /péntek/