Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
A tanév a végéhez közeledett. Tanácstalanul vetette neki a hátát a campus egyik ősöreg fájának. A földre huppant elszórva jegyzeteit, majd homlokát a térdére hajtotta. Dús, göndör fürtjei vidáman táncoltak a langyos szellővel, mit sem törődve gazdájuk gondjával. Hátrahajtotta fejét, majd csukott szemmel a napba fordította huncut, szeplős arcát. A tavaszi szünetre gondolt, a gondtalan napokra, amikor a két barátjával nyakukba vették az észak-nyugati megyéket, szabadon, nem törődve semmivel, édeshármasban. Spórolt pénze viszont mind elúszott, s ha nem talál napokon belül jövedelemforrást, nem tudja befejezni az egyetemet, ami az egyetlen lehetőség számára a kitöréshez. Az egyik délutáni előadás után azonban rámosolygott a szerencse.