Utolsó erőmmel vonszolom testemet,
Magam után húzom kiszáradt lelkemet.
Az izzó nap ott fent fejem felett lebeg,
Mint egy ősi átok, elkísér engemet.
Régi arcaim végleg elégtek bennem,
A visszautat én soha meg nem leltem.
Mostanra dugába dőlt minden szép tervem,
Koromfeketére égett ki mindenem.
Az újabb napok monoton kínlódása,
Kegyetlen hetek hamis derűlátása,
Szobám falán éjszakai árnyak tánca,
Minden szó szög volt sorsom koporsójába.
Mozdulatlan fekszem sivatag porában,
Szemem nyitva, téged látni kívánsága.
Majd elalszom csendben, hideg éjszakában,
A megváltó kegyelemdöfésre várva.
Debrecen, 2009. november 20.