A sötét látomás becézi kedvesét,
Még ma is gyászolja élete szerelmét.
Leszegett fejjel az úttalan utakon,
Otthagyta jelét a legöregebb fákon.
Jeges szél táncol a fekete hajával,
Nem törődik senki örök magányával.
Lelkében a tüzek kialudtak régen,
Szívből lenne könnycsepp valaki szemében.
Éjfélre hazaér, az ágyába zuhan,
Sarokból egy csontos kéz, pont reá mutat.
Hideg eső kopog a vékony ablakon,
Nem tud erőt venni az őt ért bánaton.
A csillagok ma este hát megsajnálják,
Fel a sötét égbe magukhoz szólítják.
Párjával bolyong a végtelen kozmoszban,
Nem vergődik többé a földi béklyóban.
Kisvárda, 2003. április 22. /kedd/