Az éjszaka karmai tépik húsomat,
Éles fogai roppantják csontjaimat.
Vajon miért mindig az kell, ki kegyetlen,
Miért nem hiszünk az unalmas szentekben?
Rászáradt a viasz magányos kezemre,
Nem jött válasz a vérrel írt levelemre.
Meleg szobában sötét gyertyák fényénél,
Nyomaid ölte a korai hóesés.
Az ablakra fagyott a néma képmásom,
Örökké csak az érkezésedet várom.
A végtelennek tűnő megkínzott csendben
Farkasok dalolnak minden áldott este.
Nincs szükségem nélküled fényre, életre,
A testem vágyik pengék szeretetére.
A szikkadt húsom sötétlő vérben fürdik,
Sebeim az újabb levelet ihletik.
„… amire végzel e keserű sorokkal,
Addigra én már végeztem önmagammal.
Ne félj, a sírba viszem a titkaidat,
Habár, te az enyéimet mind eladtad.”
Kisvárda, 2003. október 25. /szombat/