A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
Hosszú évek teltek el, de még mindig szüntelenül Őrá gondolt… Most ugyanott tartott, mint egy héttel ezelőtt. Feje fölött instabilan lógott egy dróton a haloványan pislákoló villanykörte. A szobájának – a Lyuknak, ahogy ő nevezte -, alig a felét volt képes megvilágítani. A falakon nem nagyon volt már vakolat, a mennyezetről folyton szivárgó esővíz miatt elviselhetetlen szag terjengett. Jobban mondva, mindenki számára az lett volna, aki még rendelkezik némi emberi érzésanyaggal. Egy pillanatra megvilágításba került egy patkány, ami éppen keresztülszaladt a szobán, egyenesen a rozoga, koszos ágyneművel ellátott ágy alá. Hirtelen felnézett kopott asztala felől, egyenesen a hatalmas, rozsdás tükrébe. Felállt s a maszatos, mocsok lepte ablakhoz lépdelt. A város aludt. Ez volt minden, amit padlásszobájából látott. Minden este. Minden és mindenki aludt, mint mindig, csak ő nem. A szokásos, fanyar keserűséggel kevert magányos érzés kezdte szorongatni lelkét. Visszasietett asztalához, s türelmetlenül foglalt helyet. Előtte szanaszét hevertek az újságok, mindegyik a nekrológ rovatnál kinyitva. Rövid tanulmányozás után megállapította, hogy: semmi.
Csak hullottak a könnyei azon az éjszakán,
Arca eltorzult befalazott lelkemet látván.
Hajnalodott már, a város is ébredni készült,
Ő csak sírt, sírt keservesen, és egymagában ült.
Mögötte álltam, ahogy meghaltak a csillagok,
Ölelve vigasztalták elfeledett barátok.
Visszatartva lélegzetem, mozdulatlan testtel,
Kínoztam önmagam a szörnyű következménnyel.