Egymásra vigyázó fém rudak mögül
Nézem a Lányt, aki most nekem örül.
Várom kezét, ami meleg és puha,
Mintha a lágy, nyári erdő ringatna.
A Lány hangja, akár mézédes étkek,
Mert nekem adja, csak neki éneklek.
Ha közel emel arcához, ámulok,
Szemem vakul, ahogy szépsége ragyog.
A Lányhoz eljön néha, kit úgy hív, Az,
Szája, szeme csak villámokat onthat.
Azt kívánom, bárcsak egy főnix lennék,
Magammal együtt Azt is elégetném.
Az éjszakákat mindig nagyon várom,
A Lány egy belső hangnak mondja, Párom.
Akkor legboldogabb, nem fél semmitől,
Ó, ha tudnám, én hoznám el neki Őt.
A Lány azt hiszi, hogy elszálltam végleg,
De téved, most is itt vagyok mellette.
Ha szellő borzolja hosszú pilláit,
Szárnyammal védem örökszép szemeit.
Kisvárda, 2005. október 25. /kedd/