Izzik a csend, mikor egyedül maradsz,
A mélybe hullnak mind a halott madarak.
Szürke az ég, álomra hív a sötét,
Pillád lezárul, nem látod már a reményt.
Síneken zakatol éjjel a fémszörny,
Kattogva hatol be a képzelet mögé.
Nyugtalan léptek hát, körbe és körbe,
A törött pohár már újra a kezedben.
Félhomály, könnyek és egyetlen fénykép,
A lakásban az összes holmid szerteszét.
Por lep be mindent, és kihűlt szerelem,
Száradva sínylik világtalan lelkedben.
Hajnali fények zavarják a szemed.
Már egész éjszaka le sem zártad őket,
Itt az idő, késve, züllött külsővel
Kezdeni a robotot gyengén, bűnhődve.
A buszon nyakkendődet igazítod,
Mélyen hajadat túrva, hátra simítod.
Az emberek lopva pillantanak rád,
De te nem, többé már senkit, senkit sem látsz.
Csak őt, ott legbelül, az emlékekben,
Amikor még táncoltatok, kéz a kézben,
Édes mezőillat volt a hajában,
Neked énekelt csillagos éjszakában.
Belül, arcán nem fog a komor idő,
Amikor ránézel, eszedbe jut egyből:
Te voltál az ő világa, ő tiéd,
Szívével fonta köréd lágy szeretetét.
Nem tudod, most hol vagy, minden örvénylik,
Dörzsölöd szemedet, nem látsz tisztán semmit.
Képtelen zuhanás, fejed nehéz lesz,
Frontális ütközés szippant a sötétbe.
Megszakad itt minden, felpattan szemed,
Lihegsz és úszol a jeges verejtékben.
Nevedre sem emlékszel, úgy fordulsz meg,
De nézd, ágyban ott fekszik melletted ő,
Aranyhajú kedvesed!
Debrecen, 2011. április 21.