Hosszú évek teltek el, de még mindig szüntelenül Őrá gondolt… Most ugyanott tartott, mint egy héttel ezelőtt. Feje fölött instabilan lógott egy dróton a haloványan pislákoló villanykörte. A szobájának – a Lyuknak, ahogy ő nevezte -, alig a felét volt képes megvilágítani. A falakon nem nagyon volt már vakolat, a mennyezetről folyton szivárgó esővíz miatt elviselhetetlen szag terjengett. Jobban mondva, mindenki számára az lett volna, aki még rendelkezik némi emberi érzésanyaggal. Egy pillanatra megvilágításba került egy patkány, ami éppen keresztülszaladt a szobán, egyenesen a rozoga, koszos ágyneművel ellátott ágy alá. Hirtelen felnézett kopott asztala felől, egyenesen a hatalmas, rozsdás tükrébe. Felállt s a maszatos, mocsok lepte ablakhoz lépdelt. A város aludt. Ez volt minden, amit padlásszobájából látott. Minden este. Minden és mindenki aludt, mint mindig, csak ő nem. A szokásos, fanyar keserűséggel kevert magányos érzés kezdte szorongatni lelkét. Visszasietett asztalához, s türelmetlenül foglalt helyet. Előtte szanaszét hevertek az újságok, mindegyik a nekrológ rovatnál kinyitva. Rövid tanulmányozás után megállapította, hogy: semmi.
– Semmi! – suttogta nyugodtan, majd köpött dühösen tükre közepébe.
Most szépnek látta magát. Sápadt bőrét, gubancos, arcába lógó ébenfekete haját, homályos, zöld szemét. Szépnek látta testét. Rásimuló, szűk fekete atlétáját, domboruló, csinos melleit, fekete fodros szoknyája felett izgatóan megcsillanó köldökékszerét. Szépnek találta a karjait, a porcelán bőrén éktelenkedő vastag hegeket. Boldogság öntötte el, mint egyszer karácsonykor. De hirtelen könnyek születtek szemében. „Egyedül vagyok!”, fogalmazódott meg benne. Annyira fájt neki ott belül, hogy kénytelen volt cigarettáját a köldöke mellett a saját húsában eloltani. Eltorzult arccal nyugtázta, hogy megint sikerült elterelnie figyelmét lelkéről. A könnyek felszáradtak szemében. Kislányosan megvakarta fejét, mint ki jól végezte dolgát, majd ágyára huppant, és combjai közé nyúlt. A temetésre gondolt. Vonzónak érezte magát, ahogy ringott a teste. Őrá gondolt. Úja és újra felidézte a képet, ahogy ott állt, talpig gyászban, feszülő öltönyben. Elképzelte, ahogy leáll az idő, megmerevedik minden, csak ők ketten élnek. Elképzelte, hogy lassan felemeli fejét, reá néz. Ahogy egymás karjaiba fonódnak boldogan és meztelenül, angyalszárnyakon a magasba emelkednek, miközben zuhogó, fehér pernye borítja be fejüket.
Autók zajára ébredt, tizenegy óra. Rettenetesen éhes volt, lévén harmadnapja nem evett, de most nem ez zavarta. Túl sokáig aludt – gondolta, miközben rohant lefelé az omladozó lépcsőházban. Kirontott a kapun, fellökte a csomagokkal küzdő Öreg Nénit és egyenesen az újságosbódé felé szaladt. Ott mindenkit elpenderített az útjából, és követelte a szokásos adagot, mint valami tudatmódosítót. Az éltes korú, bajuszos Újságárus nem értett semmit a lányból, de rosszallóan csóválta fejét, miközben képtelen volt levenni szemét a távolodó tüneményről, annak gyönyörű alakjáról, mennyei rigmusban táncoló tökéletes fenekéről. Nos, igen, Laura nem tudott olyan rossz állapotba kerülni, hogy ne legyen átlagon felüli, vonzó teremtés. Ő ezért nem tett semmit, de nem is érdekelte. Gyűlölte az embereket, főleg a férfiakat. Csak egyet nem. Felcsillant szeme és Őrá gondolt. Ügyetlenül próbált beleolvasni az egyik újságba, miközben majd leszakadt a karja a többi súlya alatt.
Laurának kincs lakozott lelkében. Ezt az ajándékot kapta Istentől. Tragédiája az volt, hogy ezt a kincset senkivel nem tudta megosztani, mivel nem volt erre a világra való. Magasan a többi ember felett állt, senki nem érhetett még a lába nyomába sem. Erre kezdetben nagyon büszke volt, s tudását, emberségét arra használta, hogy másokon segítsen. Ez okozta a vesztét is. Ettől a többlettől lett magányos, senki sem értette meg őt. Eleinte nem értette, majd kerülte. Így egy életre szóló harag gyúlt lelkében, amely hamar formálódott, alakult, osztódott. Torzult.
Deviancia, mizantrópia, személyiségzavar. Gyermekkora hányattatott volt, hol itt, hol ott élt. Gyakran tűnt el hetekre, ha talált egy hozzá hasonló őrült fiút. Aztán kifacsarta és eldobta, mint egy rongyot. De gyakran csak utazgatott. Egymagában. Egyik állomásról a másikra. Hosszú napokig egyik vonatra fel, másikról le. Az a fajta volt, akinek szépségére mindenki felfigyel, de senki sem látja, hogy komoly segítségre van szüksége. Igazából mindenki látta, de senki sem vette észre őt… Laura huszonhárom éves volt, de legalább háromszor ennyit megélt már lelkileg. A tragédia óta a Lyukban lakott. Hol volt pénze, hol nem. Már egészen kiskorában kialakult a tartós szeretethiány miatti szélsőséges perverziója. Olyan alkat volt, ki mindig a határokat kereste. Ha látott egy horrorfilmet, akart látni egy durvábbat. Így volt ez a szexuális beállítottságával is: egyre mélyebbre süllyedt. De ahogyan ő fogalmazott: emelkedett. Mindig fogalmazott magában. Mindig beszélt magához. Mindig. Minden csak nézőpont kérdése, vélte. Nincs eredendő jó, vagy eredendő rossz, az emberek teszik olyanná a dolgokat, amilyenek. S amiért ő hozzá mert nyúlni minden dologhoz önmagában, végtelenül szabad volt. Azt tette, amihez éppen kedve volt, akkor, amikor akarta. Semmit nem fojtott el magában, minden érzését, vágyát kiélte. Őt nem fogták vissza gátlások, szabályok, erkölcsök, társadalmi normák. Szabadabb volt, mint bárki ezen a földön. A lelke viszont egész életében elviselhetetlenül sajgott. A természet egyensúlyra törekszik, fogalmazgatta mindig magában. Egyszóval, Laura életfilozófiája a kitalálom, megteszem volt. A túlélést számára az jelentette, ha lelki fájdalmát egy nagyobb, fizikai fájdalommal kiválthatja. Ezért volt az önkínzás, az, hogy régóta temetésekre járt, és még megannyi bizarr szokása, amit belső szenvedésének enyhítésére, elleplezésére agyalt ki. Fétis modell volt. A legjobb lehetett volna, ám a lehető legkevesebbet dolgozott. Csak annyit keresett, amire a túléléshez szükség volt. Nem tudott kint élni. Kint a nappali fényben. Az éjszaka meg csak az övé volt, akkor osztotta meg másokkal, ha kellett neki valami. Saját testét templomnak tekintette, ahová csak ő léphetett be, és csak ő tehetett ott azt, amit akart.
A Lyukba berontva asztalára ejtette az újságokat. Bármivel foglalkozott, kellett közben valami… plusz. Egy sötét, komor, gonosz zene, egy ugyanolyan film. Bármi, csak sötétebb legyen a szobájánál. Neki ez jelentette a fényt. Egy vak ember bánatát igazán csak egy vak ember értheti meg – fogalmazta. Igazság szerint rengeteg magához hasonlatos embert ismert, de őket sem avatta be semmibe, ami ő maga volt, mert őket sem tudta szeretni. Még csak közömbös sem tudott lenni senki iránt. Mindenkit gyűlölt. Veszettül. S ezek az emberek is valahogy úgy érezték, hogy Laura még számukra is túl bonyolult. Mivel neki senkije nem volt, így a különféle sötét művészetekbe menekült.
Éppen hozzákezdett volna szokásos kutatásához, mikor egy mentőautó szirénájára lett figyelmes. Kitekintett az ablakán és látta az Öreg Nénit, ahogy eszméletlenül teszik be a kocsiba, infúzióra kötve. Valakire emlékeztette, talán a Nagyira, de nem kavarták fel jobban a látottak, mintha egy filmben látta volna. Arca merev volt, kifejezéstelen. Olyan, amely bármelyik festőt, fényképészt megihletne. Gyönyörű, szabályos, vászonra, képre való.
Laura nem találta a nevet. Dühösen félresöpörte az újságkupacot. Lassan esteledett. Ma sem evett és ma sem fürdött. Életbe lépett nála az ösztön. Pusztítania kellett. Durván feltépte ajtaját, majd a romos folyosó végén lévő fürdőszoba felé sietett. Megannyi lakás előtt elhaladt, s a szokásos csend fogadta. Néha azt gondolta, egyedül ő lakik ebben a nagy házban, így nem ártana, ha kimerészkedne olykor zsebkendőnyi padlásszobájából. A közös fürdőszoba nagyobb volt, mint az ő lakása, és most is az a különös, megnyugtató érzés fogta el, mikor tisztálkodni kényszerült. A kulcsot mindig a fürdő mellett lakó Házmestertől kellett elkérni. Középkorú, alacsony, köpcös, kopaszodó, örökké egyedülálló volt. Egy undorító alak, aki mindig mamuszban, alsónadrágban, és különböző olcsó konzerv ételek zsírjától pecsétes fehér atlétában mutatkozott. Különös kapcsolat volt köztük. Gyakran sértegették egymást, de az is előfordult többször, hogy Laura végtelen magányában, a férfi foltokban göndör szőrrel borított, hájas mellkasán sírta ki magát, miközben könnyeitől elkenődött fekete, eltúlzott sminkje még jobban bemocskolta a férfit. Ilyenkor a Házmesterben valami nagyszerű jóság éledt fel és sugárzott Laura felé, mikor simogatta a fejét, összekenve ezzel gyönyörű haját. Laura ezért a simogatásért ölni tudott volna. Csak emiatt engedte, hogy a Házmester hozzá érjen. Ott is.
Laurát mindig is kerülték az emberek, valami iszonyatosat tudott olykor kiereszteni szelleméből, a tekintetéből. Egy férfi sohasem mert hozzá közeledni, vagy zaklatni őt; mindig örültek, ha ajándékot kaphattak Laurától.
Ám, ma este nem a Házmester kellett. Ma bántani akart (ő volt az egyetlen, akit sohasem bántott közben). A hideg kulccsal a kezében öltözni kezdett, és már érezte is a rátapadó szempárt. A Házmester a leskelődésre gerjedt igazán, Laura is szerette, ha erotikus körülmények között csodálják őt. De más esetben ki nem állhatta, ha bámulják, ezért is választotta a napfényes nappalok helyett sötét kis vackát. Ilyenkor igyekezett mindent megadni egyszemélyes közönségének, és persze, elsősorban magának. Minden mozdulata, mikor magához ért, maga volt a megtestesült szexuális művészet, mosakodása a kéj végtelen tengere, a római kori orgiákat idéző tisztátalanság vonzó mélysége. A Házmester áldott ezért minden szentet, a legszerencsésebb embernek érezte magát, és az is volt. Laura pontosan tudta, hogyan dobjon fel, és nyújtson el unalmas perceket, s a röpke háromnegyed óra alatt jó párszor őrületbe kergette a férfit. S néhányszor önmagát is.
Miközben szűk ruhát és tűsarkút húzott, azon gondolkozott, hová mehetne. Kedvenc helyét, az illegális s/m klubot felszámolta a rendőrség a múlt hónapban. Új helyre kell mennie. Ahogy kiért az épület belső udvarára, máris megvadult. Érezte, látta, itta az éjszakát, az ő igazi hazáját. Minden pillanat, mikor nem kezdhette el végre vágyai kiélését, egyre jobban megőrjítette.
A kapuhoz érve, a sarokban, a kukák között egy barna kis tárcára lett figyelmes. Viseltes volt, de tele pénzzel. Ennek is nagyon megörült, de jobban érdekelte a benne lévő fénykép. Mert hiszen ezen a képen meglátta Őt! Egy pillanatra az egész világ megdermedt. Arra gondolt, hogy talált végre egy kapcsolatot, mert az Öreg Néni a rokona lehet. A szomorú szíve légkalapácsként kezdett verni, miközben finom forróságot érzett körülötte. Hirtelen boldog lett. Persze, csak a maga módján, de boldog. Vidáman szökkent ki a kapun, bele a talányokkal teli éjszakába. Egy benzinkút sárga fénnyel megvilágított gyorséttermében hatalmas adag ételt rendelt. Neki is esett, s miközben maszatossá lett szájjal tömte magába a szendvicseket és sült krumplit, érezte magán a szokásos, vágyakozó pillantásokat. Laura nem tudott nem vonzó lenni. Az étterem fiatal férfi dolgozói mind arra gondoltak, hogy a fél karukat is odaadnák ezért a lányért. Később megérezték a belőle terjengő borzasztó sötétséget, ami ismeretlen volt, ezért féltek tőle. Nagyot sóhajtva, mindenki folytatta dolgát; ki a padlót söpörte, ki a kólát csapolta, s ezután már csak lopva pillantottak Laurára. Mert muszáj volt. Vonzotta a tekinteteket. És nem csak a férfiakét. De senki nem merte megtenni az első lépést, megmaradtak a vágyakozás szintjén. Kénytelenek voltak ezzel beérni. Így maradt meg Laura mindenkinek – akivel ő nem kezdett valamit – csupán egy élő álom, amihez sohasem érhetnek. S mivel Laura mélyebben nem, csak mert muszáj volt – a vágyak miatt – kezdett bárkivel bármit is, ő volt a megtestesült fantazmagória.
Egy sötét mellékutcában található lebuj előtt haladt el éppen, aminek falán a plakátok Walpurgis estéjének ünnepét hirdették. Ma minden sikerül, gondolta megelégedve, hogy nem kell sokáig keresgélnie. Játszva fizette ki a belépőt és vegyült el a sok hozzá hasonló külsejű ember között. Általában nem szerette a csordaszellemet, de most nem zavarta. A lassú, komor zene közben cikázó, fel-felvillanó fények pillanatokra engedték láttatni különös szépségét, ami ha lehet, csak még vonzóbbá lett ettől. Sokan várták epekedve, hogy majd odavetődik a lány, hozzájuk dörgöli testét. De Laurát másvalaki érdekelte. A sarokban, csendben, mereven meghúzódó, félénk fiú. Arra a szerencsétlen kötött mellényére, visszafogottan helyes arcára, szánalmas mivoltára szomjazott. Ránézett és egyből látta: a suliban mindenki csak lenézte, állandóan ugratták, megalázták, s annyira kíván már valakit, hogy egy tőle teljesen idegen közegbe keveredett. Eszébe jutott a sebtapasz esete. Ha lassan téped le, nem érsz el semmit, csak fájdalmat. Le kell rántani. Egy másik kedvenc elvét készült alkalmazni: oda kell csapni a nagykalapáccsal. Mivel boldog volt, elhatározta, hogy ad egy életre szóló élményt az Örök Vesztesnek, és csak annyira bántja, amennyire feltétlenül muszáj; gonoszan vigyorgott magában. Hirtelen az ölébe huppant, belenyalt fülébe, majd odasúgta:
– Megvagy! – ezzel mindkét kezével megmarkolta a fiú helyhez nem illő öltözékét és pokoli erővel húzta maga után, mágikus csábítást bevetve smaragd szemeivel.
Boldog volt a lány, azért kezdett vele. Máskülönben a kívül-belül vad fiúkat kedvelte. Örök Vesztes, habár majdhogynem összeesett, úgy remegtek lábai, egyszerűen nem tudott ellenállni ennek a lánynak és ennek a szituációnak. Merőben új volt ez neki. A legelső. A mellékhelyiség, mint minden ilyen helyen, koedukált volt. Egy kis félreeső drogterem, hol nyalták-falták egymást az emberek, és repültek is egyesek. A fiú semmit sem érzékelt, csak azt, hogy az egyik fülkében már a vérébe is került Laura adaléka, aki kitárulkozó csókokkal borítja el. Szépen oldódtak gátlásai, átvedlett egy másik emberré. Csókolta és fogdosta a lányt, ahol érte. Keményen, férfiasan.
– Csak addig leszel ilyen, ameddig én akarom. – kuncogott gúnyosan a dupla adag drogtól izzadó Laura.
Vasakarata még a kábítószernél is erősebb volt, Örök Vesztest visszatolta a gátlások szakadékába. De ki is emelte onnan hamar. A fiú gyorsan rájött, hogy csak játékszer egy sokkal erősebb hatalom kezében. Mivel az a hatalom így nézett ki, nem érdekelte. Rengeteget ittak, cigarettáztak és táncoltak. Laura teste mindenre alkalmas, állapította meg magában aktuális játékszere, amint kikelve magából, félelmetes vadként tombolva szórakozott.
A lakására indultak, s Laura szíve megdobbant, mikor látta, hogy kulcsával egy óriási, gyönyörűen megmunkált kovácsoltvas kapunál bajlódik. Egy műemlékként nyilvántartott temetőt őrzött, cserébe kapott egy házat a közepén. A sötétben szédelegtek ódon, gótikus szobrokkal díszített sírok között. Mindkettejükkel forgott a világ, majd mikor Laura egy éjfekete sírboltra zuhant, magával rántotta a fiút is. Nevetve. Haja és ruhája egybeolvadt a sírkővel, s a kékes holdfényben Örök Vesztes fejét a harisnyás lábai közé tolta, aki Laura vonzásából nem tudott kiszakadni, kecses kezei a fején és a hátán összekulcsolt lábai a valóság volt, a jelen. Amit át kívánt élni. Laura sohasem engedett volna magába egy ilyet. Még ebben az állapotban sem. A fiú meg végül is végtelenül hálás volt neki, eszébe sem jutott ellenkezni. Minden percért, amit Laurával töltött, éveket áldozott volna az életéből. Sőt, ebben a felhevült pillanatban még tulajdon anyját is eladta volna a kedvéért.
Laurában hirtelen darabokra tört valami. Porig égetett falvak bűzét érezte. Szeméből kialudtak a fények, sötétség költözött oda, pupillája függőlegesen megnyúlt. Tulajdonképpen tudta, mi történik vele, csak… nem mostanra várta. Nem pont most. Mint egy húr, ami pattanásig feszül, de csak évek múltán szakad el. Az Örök Vesztes háta mögött lévő Jézus Krisztust ábrázoló szobor vállára egy éjsötét, hatalmas termetű holló szállt le. Laura kissé lecsillapodott, majdnem megadta magát. Tehetetlenül, félrefordított fejjel, félárbocra engedett pillák mögül nézte a fenséges, a szemében hatalmas madarat, miközben könnyek folytak végig arcán. A madár, miután megbénította pszichés erejével, ránézett, csőre lassan kinyílt, és rekedt, suttogó hangot hallatott. Emberi hangot, értelmes, szavak nélküli beszédet. A lány egy pillanat múlva magához is tért, egyenesen a fekete madár szemébe révedt. Bizonyítani akart neki, mert tudta, különben őt viszi el kettejük közül. Még erősebben ölelte át lábaival a fiút, miközben a márványon vonaglott saját izzadtságában. Az ősrégi temető legtávolabbi zugát is megtöltötte Laura kéjes nyögdécselése. Ezek a hangok élvezetének beteljesülésekor egyre gonoszabbak lettek. Laura még sohasem élt át ekkora és ilyen intenzív gyönyört. A tudat, hogy valaki csak érte van, és minden kívánságát teljesíti, mindig fokozta az élvezetet, de az, hogy ezt a valakit istennőként használhatja kénye-kedve szerint, minden képzeletet felülmúló mámort adott neki.
Örök Vesztes már körülbelül félórája nyúlt el holtan, törött nyakcsigolyákkal, de Laura izzadt combjai még mindig szorosan ölelték fejét. Észre sem vette, mikor a holló kitárta óriási szárnyait és felröppent a sötét égre, a hold felé szárnyalva. Észre sem vette, hogy körülöttük mindenütt jókora fekete tollakat kezd fújni a hűvös, hajnali szél.
Oldalak: 1 2