Nem adok már ihletet senkinek,
Nem láttok már tartalmas szemeket,
Csak azt, ki temeti a színeket,
Aki csak feketét lát bennetek.
Sőt, érzi, a lelketek szivárvány,
Oly, amit másnak oda nem adnál,
Belsőd aranypénze így elrozsdál,
A szerelem véreként alvadtál.
Éjszakákon énhozzám szökött át
Egy bősz, tajtékzó, pusztító hullám,
Amely most már mindenkit fenyeget,
Késő leporolni a színeket.
Mert amíg csak én látom, nekem fáj,
Habár fájdalmamat én átadnám,
Téged tudatlanul ér a halál,
Egy rakás kincs tetején koldultál!
Debrecen, 2008. október 22.
Kapcsolódó:
– Éjféli árnyék
– Fájdalmam képei
– A figyelő szem könnyei
– Vannak, akik azt mondják