Lágyan hull reám az élet átka,
Ő patkányokra pazarol mindent,
Feltörő titkok futnak magányba,
Nem jelent semmit nekem a szemed.
Szeretkezéssel festettünk hajnalt,
Vérben úszott a kialudt testünk,
Majd a lepedőt keretbe zártam,
Mert holnapra mi már mások leszünk.
Ezer darabra tört kristályváza,
Éjfélkor a hangja csendül bennem,
Itt minden ugyanúgy vár még haza,
Rendet rakni majd kötelességed.
Egy korty ital fodros csipke fölött,
Finom bársony beszívta illatod,
Régi szobádban suttognak tükrök,
Az emléked itt hagyni nem tudott.
Debrecen, 2008. február 15. /péntek/