Emlékszem, sokszor jártam jó nagyapámmal az ősi gimnázium hatalmas parkjában. Gesztenyét gyűjtöttünk, és gyönyörű faleveleket. Mindig meghallgattam közben, hogy majd én is abba a szép, magas épületbe fogok járni, és azok lesznek a legszebb éveim. Az elmondottakat később a másik nagyapám is jóváhagyta. Szememre peregtek a falevelek. A múlt dicsősége engem is feltüzelt. Olykor titkon bementünk az aulába megnézni a vitrinbe zárt, két lábon támadó, kitömött medvét. Karmok és fogak. Hatalmas volt, és félelmetes, csakúgy, mint az öreg építmény. És közben nagyapám egyfolytában ösztönzött, hogy menjünk ki, ideje indulni. Nem szabadna itt lennünk, egyébként sem. Odakint rúgtam az avart, amilyen magasra csak tudtam, nevetve, s próbáltam átölelni a legöregebb fákat. Évről évre egyre jobban közeledtek egymáshoz ujjaim. Intő jel volt, baljós, de én akkor még örültem neki, s büszkén mutattam jó nagyapámnak, mennyire kevés hiányzik már.
1996 nyarának végén, őszének elején nagyon más volt még a világ. Kezdett a lélek őszbe hajlani, de még nem kopaszodtak le teljesen a fák, amelyek a szívben gyökereztek. Abból, amilyen szavak elértek hozzám, érezhető volt, hogy hamarosan ismét rám talál valami. Ami mély, valami, ami megindító, ami megihlet, és örökké elkísér majd. A szavak az éjszakában lebegtek, később a gimnáziumi lelátón bántón világosban és nagyon sötétben, fák és beton között, kívül és bent, nagyon bent. Ez valami más, valami különleges, egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen.
Hosszú és kimerítő utazás várt még Leslie Kronnbergre. A gépe egy sötét, viharos reggelen szállt le a bécsi reptéren. Este vonattal ment tovább Budapestre, ahol szintén eltöltött néhány röpke órát városnézéssel, s csak aztán kelt útra ismét. Első alkalommal lépett az öreg kontinens földjére, de a kiégett elméjére telepedett felhőket nem tudta maradéktalanul elhessegetni az újdonság varázsa. Az orvos unott, monoton közlése arról, hogy kezdődő tüdőrákja van, beférkőzött minden pillanatba. Furcsa volt ez, hiszen törtető karrierista lévén először szembesül azzal, hogy nem tud mindent akaratának alárendelni. A maratoni vonatút velejárója, a langyos álmosság szállt fejére, miközben görcsösen forgatta ujjai között ceruzáját. Az üres papírjára meredt, majd onnan az ablakra. Az európai nagyvárosok, a rohanó táj egy merően új világot jelentett számára, mégsem hozott neki ihletet. Egy bombasztikus cikket akart írni, valami nagy durranást, ami után elégedetten vonulhat vissza, és hagyhatja másra életművének, a lapjának igazgatását. Lassan körülnézett a fülkében, gondosan szemügyre véve az intelligens arcokat, választékos öltözetüket. Munkájára gondolt és azokra, akiknek az óceánon túl tartozik. Ha sikerülne jó pénzért túladni az örökölt ingatlanán, azon túl, hogy megszabadulhatna felettébb kellemetlen hitelezőitől, még maradna is arra, hogy drágább klinikákban vizsgáltathassa ki és kezeltesse magát.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.