A pénteki napokat mindig a teljes kimerültség határán töltötte el. Testileg elfáradt, főként, mert hét közben módfelett keveset aludt, lelkileg és szellemileg pedig végletesen legyengült az unalmasan egyszerű emberekkel való érintkezéstől, a stresszel telt munkától. Hazafelé sétálva a kis mellékutcákban útja habár tovább tartott, de legalább nem a forgalmas helyeken kellett közlekednie. Ezen a délutánon ősmagányán gondolkozott, és arra jutott, hogy ő tulajdonképpen mindig is egyedül volt ezen a világon. Ettől kimondottan rossz kedve lett, a lépcsőházban a postaládáját sem ellenőrizte, habár szeme sarkából látta, hogy szinte telve van. Felért lakásához, magára zárta, és komótos, bensőséges fürdőt vett. Alaposan kimosta magából a hét piszkát.
Azt hiszem, én mindig a mélységekbe utaztam. Az emberi lélek legrejtettebb tavaiban fürödtem, ahová talán csak néhányunknak van betekintésünk. Nem is volt lelki társam soha. Tinédzserkoromban, a velem egykorú gyerekek furcsának tartottak, meglepetten, grimaszolva néztek rám örökké, és magamra hagytak. Szüleim, ha csak tehették, arra kényszerítettek, hogy koromhoz méltó buta játékokkal foglalkozzak. Ó, mintha akadt volna bárki is, aki bevett volna a csapatba! Ilyenkor mindig fogtam a labdámat, s elindultam hazulról. Elkerültem mindenkit, s a közeli, erdőszéli tisztásra mentem, hol nyugodtan, a természet harmóniáját megérintve, elmerülhettem az élet nagy kérdéseiben. Elvágyódásomat ebből a világból csak fokozta ennek a fajta misztériumnak a megismerése, de egyben csillapította is. Amikor először jártam ott, rácsodálkoztam arra, ami mára már rutin lett. Pontban sötétedéskor indultam haza, s mire visszaértem a városba, már mindent beborított az éj. Vígan pattogtattam labdámat, s meg sem álltam a hideg és üres játszótérig. Amikor folytattam utamat hazafelé, csodáltam az éjszakát. Egy viszonylag kis városban éltem, kisvárosi emberek között. Este mindenki otthon volt már, egyedül én jártam az utakat, boldogan, szabadon. Hajnal felé, a fénytől és ébredő zajoktól riadva hazasiettem. Otthon, másnap, apáéknak csak egy másodperces, erőltetett mosoly kellett ahhoz, hogy megállapítsák, minden rendben van velem, és a neveltetésemmel, s rám se hederítsenek. Jártam tehát az éjszakát, magamba szívtam édes illatát, a hazámnak tekintettem.