A régi faház homályos ablakainál ültem minden sötétedéskor, erősödött bennem az elvágyódás és valami megmagyarázhatatlan, bizsergető izgalom. Nem ez a városka volt eredeti célom, de amikor alkalmi sofőröm rátért az öreg útra, megállásra szólítottam fel, s csomagomat felkapva kipattantam az autóból. Valami megállásra késztetett, a város felett állva láttam a tavat, melynek szépsége megbabonázott. Itt akartam tölteni a nyár utolsó napjait.
Minden este ellátogattam a partra, amikor a helyiek már aludtak, s a turisták sem zavarhattak. A csendben feltöltődtem a hosszú éjjelek alatt, többet gyógyultam, mint azelőtt. Volt valami a helyben, mintha ereje lett volna a tónak, de talán az újdonság varázsa hatott így rám. Jó döntésnek bizonyult, hogy megszakítottam az utazást, és végül itt maradtam. Lelkileg rendezetten térhetek vissza lakhelyemre, gondoltam, pedig az utolsó éjszaka még hátra volt.
Tekintetem a horizonton pihent, a fényeken, az apró neszekre figyeltem, hanyatt fekve az eget kémleltem. Megszerettem ezt a helyet, élveztem, hogy nem zavarhatnak fürdőzők, és minden zárva volt már ilyenkor a közelben.
Aztán a lebbenő szív elakadt hirtelen egy rövidke pillanatra, a kifeszült létben ösztönösen felültem.
Néhány lépésnyire tőlem, a nagy kövön ült, engem nézett. Nem szólt, de magához hívott. Nedves ruhája mindenhol rátapadt testére, tincseiből a tó vize csöpögött, az arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Néztem őt. Smaragdszemei többet mondtak nekem, mint ajkai tudtak volna. Mélyen egymásba tekintettünk. Láttam benne a magányosan csörgedező benső patakot, amely csillagok alatt ringó végtelen óceánná duzzadt, parttalan vizekké, amerre a szem ellát. A békés, hangtalan világban égig érő vitorlákat bontottam. Befogadott, magáénak kért. Távol akart lenni a víztől, kikerülni vonzásából.
Otthonomba vittem őt. Emlékszem, még megérkezésünkkor is nedves volt a ruhája és a haja. A napfényt hozta el nekem a szívembe, folyton vele voltam. A szótalan, boldog nappalok alatt lelkünk ölelkezett, éjjelre testünk összeforrt, eggyé váltunk. Végeláthatatlan szeretkezésekkel festettük szépre az éjszakát, nem kívántuk a világot. Szinte el sem hagytuk menedékünket, mindenünk egymást karolta. Így szálltak el hetek, hónapok.
Egyik este szemem felpattant, magamra maradtam. Óriáspókok szőtték rút hálóikat az utcák alatt, a csillagok lehulltak a járdára, amelyekben minduntalan megbotlottam, és elestem. Megütöttem magam.
Kerestem a megszokott helyeken, nem találtam. Egyre távolabb, talán az időben is vissza. Ahogy az utolsó busz begördült a kisváros éjszakai épületei közé, a szívem már kibírhatatlanul zakatolt. Útnak indultam, egyenesen a tóhoz. Az oda vezető út végén trónolt a hold. Felfelé siettem. Majd lefelé. Tudtam, hogy kellene, de nem volt erőm ahhoz, hogy elengedjem.
Már messziről láttam alakját. A nagy kövön ült, mintha a nyugodt, csendes, szinte mozdulatlan víz szólította volna magához. Nesztelenül közelítettem hozzá, s leültem mellé. A távoli partokon végig, apró kis bogarak voltak a házak, az osonó autók fényei. Tekintete a horizonton pihent, majd mélyen a tóba meredt. Nyári ruhája mellette, melynek apró ráncaiba szökött a hűs, esti szél, óvatos keringőre hívva azt. Amikor megunta, a lányt simította végig lágyan, de hirtelen, s rendre felborzolta az apró kis pihéket meztelen testén. A hófehér vállát néztem, amelyen rajzolt a holdsugár. Régóta ülhetett itt, fázni kezdett, meztelen térdét magához húzta, kezeit összekulcsolta. A szél most a haját fonta, hol oldalra lökte, hol hátra, hol pedig meseszép kollázst varázsolt arcából. Arcából, amely mozdulatlan volt, ajka kőmerev. Lassan felém fordította fejét. A szél láttatni engedte a meseszép arcot. Smaragdszemei többet mondtak nekem, mint ajkai tudtak volna, mögöttük szépen, lassan felépült a szerelmünk mauzóleuma. Mélyen egymásba néztünk. Mindent elmagyarázott. Megéreztem benne a falakat. Arcunk közel volt, szája számhoz ért, és minden felforrósodott. Majd arcomra is csókolt, felállt, és elindult. Kecses mozdulatokkal haladt a tó irányába, lába nyomán jajgatott a föld. Karcsú testének megnyíltak a habok, szép szerelmem sötét színpadának bársonyfüggönye. A víz mohón, de védelmezőn ragadta meg a rég elvesztett lány testét, kéjes imádattal üdvözölte. Végül az egész testéről lemosta csókjaimat, hosszú, ében haja békésen terült szét a felszínen, felvette otthona hullámzását. Majd eltűnt a fekete mélységben.
Sokáig ültem még a nagy kövön. Próbáltam szólni utána, visszahívni őt, de nem tudtam. A szavak nehéz kövekké formálódtak számban, nyelvem megbénult. A rossz színű felhők hatalmas, rút csomókban hullottak alá.
Csak nőtt és nőtt bennem az elmúlás. Mintha egy átok egyre csak kimosta volna a színeket a világból, el-eltűnt szememből a fény is. Álom és valóság mezsgyéje érzékelhetetlenné vált, az erő átadta magát egy külső akaratnak, testemet, lelkemet egyre szabadabban lökdösték ide vagy oda a kegyetlen pillanatok, a vadászó képzetek, amelyek játszani kívántak prédájukkal, mielőtt végleg beteljesítik végzetét.
Az én történetem itt ért véget. Ruháim az övéi mellett pihentek, melyekkel a szél vidáman játszott. Nem volt szívem ahhoz, hogy elengedjem őt.
Kisvárda, 2014. december 28.
Kapcsolódó: Ha elhagysz, veled megyek