Rákjárásban élem az életemet,
A nosztalgia sohasem engedett.
Édes a múlt, még szájamban az íze,
Ezért ugrom az éjszakába bele.
Megvárom, amíg felvehetem ruhám,
Fekete, hűvös és foltos is talán.
Csillagokkal szórta meg nekem Isten,
Ki is mondta a végső ítéletem.
Én már nem kérek semmit, de akarok,
Önmagamtól újra eltávolodok.
Látom az arcokat, mik mosolyognak,
Úgy örülnek a csöppnyi utódoknak.
Befeküdtek az élet rigmusába,
Hol van már a szent szívük lázadása!
A régi vágyakat már nem keresik,
Magam vagyok, aki őrzöm kincseit.
Nedves betont világít meg a bús hold,
Szemébe néztem, de másvalaki volt.
Elhúzott messzire lelkem magánya,
Vártam a fekete romantikára.
Problémákkal van tele minden reggel,
Ha a napnak vége, hát ő is felkel.
Indul ugyanúgy, hívja az éjszaka,
Hogy találkozzunk, nagyon nem akarja.
Könnyes évek ősmagányban elteltek,
Azt sem tudtuk, hogy a másik létezett.
Egymásnak háttal ültünk mi mindvégig,
Testünket talán egymáshoz temetik.
Kisvárda, 2007. szeptember 28. /péntek/