Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Alexandrának
Oly ritkán lehet látni ilyen meleg, szeretetteljes tekintetet, hogy talán éppen egyedisége az oka, hogy ilyen erővel átjön a fotókon. Bensőséges szépséget látok, amit nyilvánvalóan csakis istenek ujjai rajzolhattak világra féltő gonddal, magasztos céllal, fenséges teremtő erővel. Szépséged finom, a legnemesebb értelemben, s vélem, tartalommal telt, minden bizonnyal gazdag belső világ van mögötte.
Itt zárul le minden év, bárhol is lakom éppen. Eljövök ide mindaddig, amíg még van kiért eljönnöm. Csend, nyugalom és tiszta levegő. Van, ami változik, de összességében itt az állandóság az úr. Néha úgy érzem, csak nekem szép. Nekem mindig is az marad, hiszen emlékeket hagytam mindenütt. Az idő malmai által porrá zúzott percek nem térhetnek vissza már, de a hallgatag utcákon rendre láthatóvá válik a múlt összes édes részlete. Minden átszökken a jelenbe egyetlen pillanat erejéig.
Előfordul, hogy olyankor tör ránk valami különleges, amikor a legkevésbé vagyunk fogékonyak a külvilág és a mások rezdüléseire. Mintha egy őrangyal nyújtaná feléd jóságos kezét, hogy felszakítson abból az egyhangúságból, amibe beleragadtál. Persze, csak rajtad áll, hogy egyáltalán kíváncsi vagy-e arra, mit szándékozik adni neked, hogy milyen irányba terel, és hogy egyáltalán merre indulsz el.
Számomra az éjszaka mindig egyet jelentett a szabadsággal. Már gyermekkoromban az éj színét hordtam, és együtt utaztam a csillagokkal. Ez az a napszak, amikor igazán felébrednek az érzékszerveim, az ösztöneim. Letisztulnak bennem azok a dolgok, amelyek napközben gátolnak. Ilyenkor vagyok a legkreatívabb, ilyenkor élek igazán.
Azt hiszem, én mindig a mélységekbe utaztam. Az emberi lélek legrejtettebb tavaiban fürödtem, ahová talán csak néhányunknak van betekintésünk. Nem is volt lelki társam soha. Tinédzserkoromban, a velem egykorú gyerekek furcsának tartottak, meglepetten, grimaszolva néztek rám örökké, és magamra hagytak. Szüleim, ha csak tehették, arra kényszerítettek, hogy koromhoz méltó buta játékokkal foglalkozzak. Ó, mintha akadt volna bárki is, aki bevett volna a csapatba! Ilyenkor mindig fogtam a labdámat, s elindultam hazulról. Elkerültem mindenkit, s a közeli, erdőszéli tisztásra mentem, hol nyugodtan, a természet harmóniáját megérintve, elmerülhettem az élet nagy kérdéseiben. Elvágyódásomat ebből a világból csak fokozta ennek a fajta misztériumnak a megismerése, de egyben csillapította is. Amikor először jártam ott, rácsodálkoztam arra, ami mára már rutin lett. Pontban sötétedéskor indultam haza, s mire visszaértem a városba, már mindent beborított az éj. Vígan pattogtattam labdámat, s meg sem álltam a hideg és üres játszótérig. Amikor folytattam utamat hazafelé, csodáltam az éjszakát. Egy viszonylag kis városban éltem, kisvárosi emberek között. Este mindenki otthon volt már, egyedül én jártam az utakat, boldogan, szabadon. Hajnal felé, a fénytől és ébredő zajoktól riadva hazasiettem. Otthon, másnap, apáéknak csak egy másodperces, erőltetett mosoly kellett ahhoz, hogy megállapítsák, minden rendben van velem, és a neveltetésemmel, s rám se hederítsenek. Jártam tehát az éjszakát, magamba szívtam édes illatát, a hazámnak tekintettem.
A magány a legnagyobb, ha
Nincs szeretett lelki társad.
Hiába nyitod szájadat,
Nincs, aki hallja imádat.
Nekem az kell, aki éjszaka egyedül van,
Ki szomorúan kóborol a zivatarban.
Ki sárga ablakok alatt honvágyat érez,
A keblére fekteti a meghalt terveket.