Elmém elborult, magamba veszek,
A mély fájdalmam újra kiújult.
Ép és egészséges már nem leszek,
Ez a játék már régen eldurvult.
Sirályok hangja csuklik el végleg,
Megdermednek, ha olykor meglátnak.
Napsütött és nyugodt reggeleken
A víz felé, végtelenbe szállnak.
Én már vágytam álmok káprázatát,
Vakító, fehér fényt szentnek hittem.
Vibrálva olvadtak valósággá.
A béke áradt szét a testemben.
De még ez egyszer, és csak azért sem,
Ha szomorúan is, ezerszer is,
Nem, többé nem csaplak be kedvesem,
Én akarok elérni szívedig.
Visszatekintve mélységet leltem,
Ott megláttam benne rút magamat.
Ha el is tévednék, nem érdekel,
Nem hagyom el többé otthonomat.
Azt kérdezed, hogy érhetsz akkor el?
Nyílok benned törékenyen, lassan.
Hát ne kelljen elbújnom a fényben,
Lelkeddel borulj reám mindennap.
De amíg csendben, odaát vagyok,
Nem nézek embert, főleg nem Istent,
Álmomat soha nem zavarhatod.
Idegennek én nem kegyelmezek!
Debrecen, 2008. április 3. /csütörtök/