Egy halott csillag ártón nyugszik tenyeremben,
Hajamban rejtőzve csattognak a vasfogak,
Te már akkor tudtad, mikor én még nem voltam,
Miket hallasz majd tőlem, és hogyan érezlek.
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.