Egy lépéssel mindig előttem jár,
Megfordul, és gonoszan tekint rám.
A rút valóság csillogó képe:
Kárhozott lelkem nyálkás teteme.
Véres könnyek folynak szemeimből,
Álmok halnak meg a két kezemtől.
Értelmét vesztette minden óra,
Mikor átkokat húztam karóba.
Elpattant a vékony kristályburok,
Kiszabadult az, mi magam vagyok.
Reszkető hús, éhséget csillapít,
Szemeid démona, mi megvakít.
Életem egy sötét rituálé,
Nincs még egy ilyen, csak halálodé.
A fák lombjai titkot sejtetnek,
A félelmet küldik társul neked.
Megfagyott lények a félhomályban,
Egy villogó szempár a magasban.
Sötét vágyak megszületnek bennem,
Álmok kapuja, engedj be engem…
Kisvárda, 2003. január 15. /szerda/