…mégis eshet örökké…

Elfeledett mesék

Volt, mikor ott állt előttem,
Legbelül nagyon könnyeztem.
Szép lesz minden, azt képzeltem,
De bilincs csörrent kezemen.

Volt, mikor elbújt mögöttem,
A lelkemben ott éreztem,
Vártam csendben, nem vétkeztem,
Közben mindentől féltettem.

Volt, hogy rám nézett fáradtan,
Én csak magamat áltattam.
Vágyta, hogy szóljak, hiába,
Én, a halálnak halála.

Kisvárda, 2002. február 21. /csütörtök/

Vers találomra
  • A csend

    Álmot láttam, vérbe fúlót, Feketét, füstben gomolygót. Megnyílt a föld, leszakadt az ég, Egy kopár szirten ott álltam én.

  • Másik fájdalom

    Békét akarsz könnyek nyomán, Egyedül vagy hegyek ormán. Hangodat nyeli a távol, Akármit látsz, nem vagy bátor.

  • Istenek istenekhez

    Hozzuk létre a tökéletes káoszt, Születése előtt térdel is imához. Ki oly fekete, mily senki nem lehet, Utak a koldus szívéhez ne legyenek.

  • Utak a semmibe

    Felkelő napja a sötét kriptámnak, Emlékedet nem adom a világnak. Magamba zárok mindent, ami történt, Egyetlen óra minden másodpercét.

  • Ravatal nélkül

    Temetni volt ma kedvem, nem szeretni, Jó mély gödröt ástam, a neve Senki. A Feledés Tavába öltem bele, Ahonnan én másztam ki oly sietve.