Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Ezek a mesék azokban az időkben születtek, amikor még szigorúan csak két csupasz ujjal ettem a csokoládét, hogy minél több olvadjon majd rájuk. Mámoros volt lenyalogatni. Annyira kicsi voltam ezen a világon újra, hogy teljesen más perspektívából tekintettem mindenre. Egyszerűen. Sőt, akit ritkán láttam, idegen volt. És nem tudtam megjegyezni őt hosszabb időre.
A régi faház homályos ablakainál ültem minden sötétedéskor, erősödött bennem az elvágyódás és valami megmagyarázhatatlan, bizsergető izgalom. Nem ez a városka volt eredeti célom, de amikor alkalmi sofőröm rátért az öreg útra, megállásra szólítottam fel, s csomagomat felkapva kipattantam az autóból. Valami megállásra késztetett, a város felett állva láttam a tavat, melynek szépsége megbabonázott. Itt akartam tölteni a nyár utolsó napjait.
Kilenc hónapja, hogy képmásom az ablakra fagyott. Szobám foglya vagyok, és próbálok a messzeségbe látni, a dombon túlra. A betegség napról napra csak növekszik bennem. A láz hetek óta eluralta elmém. Gonoszan testesedő homály öleli körbe a házam. Tehetetlenségemben fojtogat a felém osonó hajnal, kivet ágyamból, majd a rút halál feltűnik az illatos lugasok alatt. Léptére hervad és fonnyad, pusztul minden, mint nyavalyától tört lényem. Hosszú kabátom lobog az éjben, ahogy szemébe nézek.
„Búzahajú tündérlánya az éjszakának…”
– Emlékszel még? Pesten, egyik éjszaka fehér krétával írtad nekem tele, végig a járdát, hogy másnap megtaláljalak. A buszsofőr, az utasok, a járókelők mind rád mosolyogtak, amikor megláttak, és olvasták szerelmes üzeneteidet. S Te széles mosollyal válaszoltál nekik, miközben írtál, másik kezeddel a folyton lelógó, hosszú, színes sáladat dobtad a hátadra.
A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.