Egyszer hallottam énekét,
Máris, azonnal bennem élt.
Fészket rakott a lelkemben,
Egy új életet terveztem.
Szükség volt rá, és elhagyott,
Többé még csak nem is dalolt.
Teste eltűnt a habokban,
De még él az álmaimban.
Csak egyszer láthatnám újra,
Még a nap is felragyogna.
Elhajóznánk mi keletre,
Ahol senki sem ismerne.
Minden este a tengeren,
Reggelig várok dermedten.
Mesés kincsem nem találom,
Testemet neki ajánlom.
Elsötétül most itt minden,
Már félúton vagyok éppen.
Remény sohasem volt talán,
Hogy egyszer újra rám talál…
Kisvárda, 2002. október 16. /szerda/