Legyőztek a saját fegyveremmel,
Végeztek tehetetlen testemmel.
De csak gonosz álmokat találtak,
Mikor a lelkembe belemásztak.
Későre jár, lassan sötétedik,
A csillagom az égen feltűnik.
Alig látható, igen homályos,
Léte rejtett, titkos és magányos.
Az ásító szakadék olyan mély,
Nem találom meg soha a végét.
Én csak zuhanok a semmibe le,
De nagyon rettegne, ha itt lenne
Liliom, a hajnali szerelem.
A jeges szél süvít az arcomba,
A húst róla már régen lemarta,
Így nincsen hát többé önámítás…
Kisvárda, 2003. március 7. /péntek/