Annyira szép a pillanat, fájón egész, hogy bele is halhatnék akár…
Még csak nem is neszez a világ, olyan korán van. Tulajdonképpen csak fordultam, de a másodpercnyi ébrenlét elég volt ahhoz, hogy ne vágyjak vissza az Álomföldekre. Arcod arcomhoz közel, érzem táncoló pihéid, meleg lélegzetedet lélegzem. Békében álmodsz, hullámzó szemhéjad belső mosolyra késztet. Szád sarka huncut, minden tincsed kósza, szíved, mint porcelán, enyémhez közel, biztonságban dobog. Mellkasodból árad felém az élő szereteted, felfogom mind. Enyém. Enyém vagy. Létezel. Nekem létezel. Valóságom vagy. Vagy. Édesen szuszogóm, vékony napsugárban ringó könnyeim issza a párnánk.
Puha kezedet érintem, gyönge válladat, fenséges arcodat. Lábbal, karral, testtel, lélekkel fonlak. Megtaláltalak. Emberré tettél. Újra emberré. Kinek köszönhetnélek… csakis a jó Istennek! Nem vágyom sehová, semmilyen szépsége az életnek nem vonz el innen. Otthon vagyok gyönyörű arcodban. Hálás vagyok a Mindennek, hogy hozzám vezetett. Hálás vagyok Neked, hogy melletted lehetek. Apró mozdulataid is a legszebbek, s arra gondolok, bárcsak Veled lehetnék éberen és álomban is, egyszerre.
Vágyam, szerelmem és bűnöm vagy Te, aki bölcsen vezérel, miattad akarom a következő percet is. Hajad csiklandozza orrom, meseszép szíved belém pumpálja az éltető vért. Hajléktalan lényem felemelted, tényleg azt hittem, nem jössz már. Most itt vagy, nem képzelgem, nekem vagy. Amíg Te vagy, addig én is lenni akarok, lényedbe simuló varázsként építeni Téged. Tekintetem rabul ejted, nem vágyom mást látni, csak Téged, Téged, Téged…
Pilláid kecsesen megemelkednek, szád, mintha mindent tudnál, cinkosra nyúlik, majd súgod nekem: hallottam ám minden gondolatodat. Majd mielőtt bármit szólhatnék, száddal számra forrsz, magadhoz húzol. Lehet még jobban.
Budapest, 2017. július 9.