Gyűlölöm a reggeli napfényt,
Elűzte tőlem kedvesem szívét.
Próbáltam, nem tudlak feledni,
Olyan jó volt tebenned megbújni.
Már soha, ó, nem megyek oda,
Hol párod hideg kezedet fogja,
Nem kérdezed, hogy mi lesz velem,
De azért fürkész a tekinteted.
Nem kapsz választ, tőlem nem, soha,
Mint régen, mikor lelked akarta.
Minden este, elalvás előtt
Könnycsepp csordul ki a szemeimből.
Az éjben te utánam szöktél,
Szemed tőlem egy világot remélt.
Kezemet elhúztam kezedtől,
De maradtál, hajtva a reménytől.
Pedig nem vágytam mást, csak téged,
Hogy csúffá tett, gyűlöltem az Istent.
Minden zokszó, mi értem fogant,
Még most is kísérti álmaimat.
Mondták, nagy kincs lapul szívemben,
De mit ér, ha nem adhatom neked?
Önpusztításba fordul lényem,
Sajnos, már régen nincs kitől kérnem.
Jön az idő, elhagyok mindent,
Utoljára felkereslek téged.
Szomorú dalt ontó zongora,
Fájdalmat okoz újra és újra.
Lehet, hogy nem tudod meg soha,
Miért nem úsztunk örömben, jóban.
Ha jó a sors, füledbe súgom,
Hogy tudd, mi okozta az alkonyom.
Talán rám nézel, és marasztalsz,
De ha megtudod, nincs, mi visszatart.
Kegyetlen, brutális valóság,
Bennem teljesen kihalt a jóság.
Most mással látlak, de én értem,
Vesztett pillantásodban megérzem,
Nem ő az, csókod sem őszinte,
A magány játszik veled és vele.
Kisvárda, 2003. augusztus 26. /kedd/