…mégis eshet örökké…

Aljaváros fattyúnyelve

Korán reggel van, röpködnek a „b” és „k” betűs szavak az összes irányból, bármilyen szájból; különösen a nagy gonddal és igénnyel, sok pénzen rúzsozott ajkak közül kibuggyanó undor visszatetsző. Élettelen, komor és sötét, förtelmesen szennyes sáron táplált, otrombára hízott, rothadt szóvirágok nyálkás szirmaiba kap a gonosz szél, és csak rám tapasztja azokat végül, akárhogy próbálom kikerülni, nem hallani, nem látni létezésüket. Bőröm kezdi beszívni mérgüket, bódítva öl bennem, csábítva hat rám, akár egy végzetes drog.

Őrült tempóban száguldó autók veszettül dudálnak a világra, sofőrjeik szája ontja a szókat, tudni lehet milyeneket; torzult állatpofa arcuk. Az egyik letér gyorsan a masszából, jóval előtte néhány diáklány megy át az úton. Rájuk hajt szinte, hirtelen, de a lányok csak mennek tovább. Pedig ő siet, kocsival van. Nem hagyja szavai nélkül. Az egyikük nem tűri, visszafordul, a leeresztett ablaküveg fölött ordítanak egymás képébe, egymásnak feszülve. Ők ketten rohannak, így van idejük az úttest közepén megállni, veszekedni. Gyűlölve ordítani, bömbölni. Hiszen igazuk van, hiszen be kell bizonyítaniuk, hogy győztesek. Csakis maguknak, ez a lényeg. Az egyszerűség tükörbe néz, öntelten mosolyog, s elégedetten nyálazza meg szemöldökét, majd nedves ujjait gallérjába törli.

Később hárman állnak egy másik padkánál, túlságosan közel, messziről látom őket, baj lesz. Esik hajnal óta, nem néztek a lábuk elé. A széles, kövér, koszos pocsolyába ócska autóval, visszafogott gondolatokkal, kezdetleges emberek gyorsítva hajtanak, nyakig fröcskölve a várakozókat. Nem tudom kivenni, ki vezeti, pedig szeretném sokáig nézni, hogy jobban utálhassam. A mellette ülőt vizsgálom, a sunyin visszatekintő szempárból áradó átható gúny felfogható, a primitív vigyor lesújtó, amorf ábrázata ízlésromboló. A butaság trónjára huppant a gügye sikerélmény, szögletes fején rosszindulatból sugárzik a bolondok koronája.

A feldíszített irodába belépve ugyanaz a miliő fogad. Fékezett értelemmel fröcsögnek a mondatok, bugyborognak a hangok, füstölögnek a levelek, borúsan ártanak az arcok. A frusztráltság, a fojtogató, a fennköltre képtelen lényeg, az ostoba félelem szűri a bensőkben a mételyt, melyet végső kétségbeesésben minél több pohárba elegánsan, pipettával csepegtetnek, titkon megitatva másokkal, magukkal rántva minél többeket. Túl drágán becsomagolva mind kiteszi az ablakba az önnön szánalmas nyomorúságát. Hiszen, ennek van most az időszaka.

Irtózva retten el a szép érzés.

Adventi időszak, amely éppen olyan, mint amilyen lenni szokott. Aljavárosban, az év utolsó heteiben. Téli sötétség nyújtózik szívekben, fejekben, lelkekben. S habár határtalanul gomolyog belül a mérhetetlenül bűzös, gusztustalan feketeség, mindenkinek igaza van. Gaz igaza. Mindenki képes bármikor igazolni, bármikor harcba szállni érte, bármikor lenyomni valaki más torkán. Másuk sincs. Ha megfullad, hát megfullad. Ha neki lett volna igaza, szólni tudott volna. Mindenki csak magát látja. Mindenki jó ember. Mindenki ölni tudna. Csak hogy szerethessen végre. A végére.

Budapest, 2018. december 4.

Vers találomra
  • Fantomfájdalom

    Az ajtó mögött vajon mi rejtőzködhet? Ki hagyta égve már megint a fényeket? Miért zörög most az üvegpoharakkal? Miért oly kegyetlen szegény zsákmányával?

  • Téli napsütés

    Silány, megfagyott érzékszervek. Tompa, kiélt aggyal kereslek. Önkontroll nélküli imával, A legkegyetlenebb halállal.

  • Vörösbor

    Vörösbor az ősi mámor asztalán, Görögök szűrték az idők hajnalán, Józanságunk az éjszaka oltárán, Áthajózunk a vágyak óceánján. Budapest, 2012. március 29.

  • A temető rabja

    A kapu előtt pár lépéssel, Nem bírok a belső tüzekkel. Magába fogad, magának kér, Becézi ő is a gyermekét.

  • Vannak, akik azt mondják

    Vannak, akik szüntelen azt mondják, Az élet egy vicc, gyere hát, igyál. Vannak, akik már nem is nevetnek, Apátiában, magányban élnek.