Korán reggel van, röpködnek a „b” és „k” betűs szavak az összes irányból, bármilyen szájból; különösen a nagy gonddal és igénnyel, sok pénzen rúzsozott ajkak közül kibuggyanó undor visszatetsző. Élettelen, komor és sötét, förtelmesen szennyes sáron táplált, otrombára hízott, rothadt szóvirágok nyálkás szirmaiba kap a gonosz szél, és csak rám tapasztja azokat végül, akárhogy próbálom kikerülni, nem hallani, nem látni létezésüket. Bőröm kezdi beszívni mérgüket, bódítva öl bennem, csábítva hat rám, akár egy végzetes drog.
Egyre többször lehet olvasni, hallani egyes emberektől, hogy ők bizony nem a másik felüket keresik, mert megtanulták, hogy egyedül is teljes egészet alkotnak, ehelyett a megfelelő társra vágynak.