Barna bácsi cigány ember volt. Régi vágású cigány. Egyáltalán nem magas, sötét bőrű, borostás, mozgékony, nyílt tekintetű, fésült hajú, szappan illatú és őszinte gesztusokkal élő ember. Huncut, beljebb, persze. Barna bácsinak a jó Isten nehéz sorsot rótt ki; mint minden szép szívű embernek. Egy napon nagyon beteg lett, a Felső-Szabolcsy Kórházba került Nagyhalásziból, a gyomrával történt komoly baj. Hosszú ideig feküdt egyedül a betegágyon, nem voltak mellette sem rokonok, sem ápolók, nem volt senki, aki betakarja. Neki akkor ereje nem volt ehhez. Ő szenvedett. Senki sem látta. Betegtársai sem.
Korán reggel van, röpködnek a „b” és „k” betűs szavak az összes irányból, bármilyen szájból; különösen a nagy gonddal és igénnyel, sok pénzen rúzsozott ajkak közül kibuggyanó undor visszatetsző. Élettelen, komor és sötét, förtelmesen szennyes sáron táplált, otrombára hízott, rothadt szóvirágok nyálkás szirmaiba kap a gonosz szél, és csak rám tapasztja azokat végül, akárhogy próbálom kikerülni, nem hallani, nem látni létezésüket. Bőröm kezdi beszívni mérgüket, bódítva öl bennem, csábítva hat rám, akár egy végzetes drog.