Ezek a mesék azokban az időkben születtek, amikor még szigorúan csak két csupasz ujjal ettem a csokoládét, hogy minél több olvadjon majd rájuk. Mámoros volt lenyalogatni. Annyira kicsi voltam ezen a világon újra, hogy teljesen más perspektívából tekintettem mindenre. Egyszerűen. Sőt, akit ritkán láttam, idegen volt. És nem tudtam megjegyezni őt hosszabb időre.
Volt olyan dédnagyapám, akit mindennap láttam, hiszen ott lakott a kert másik végében, a szemközti házban, az illatos lugas mögött. Volt más dédnagyapám is, ő nagyon ritkán jött el, és én ezért nem is dédnagyapámként tekintettem rá. A köteléket éreztem, a kifejezést amúgy se nagyon értettem. Talán ezért is volt annyira különösen vidám nekem, amikor láttam az erkélyről, ahogy az úton közelít, majd a kerítéshez érvén hangos szavakkal, félelmetes haraggal, durva mozdulatokkal, elemien fortyogó nyers erővel elzavarja őt a másik dédapám. Nem szerette. S nekem szimpatikus volt az erő. Aztán persze sajnáltam, nagyon. Ezért jöhetett ő ritkán, csak lopva, csak osonva, csak titokban. Látogatni. Ő valami furcsa, távoli-közeli, kedves ember volt nekem, akiben megbízhatok, habár messze van tőlem. És aki mindig a hófehér falhoz ül le, ahhoz a jéghideg falhoz, a tükör mellé. Közel az ajtóhoz.
Amikor belépett, mosolygott. Régi úr módjára, kimért eleganciával, halkan mélyülő, markáns hanggal. Levetette régi szagú kalapját és súlyos kabátját. Nagyszüleim, édesanyám köszöntötték és kínálták. Én mindig ösztönszerűen a hall ellenkező részén található fotelbe ugrottam. Tudtam, hová fog ülni. Nehezen emlékszem rá, de kellemes érzés volt ő nekem, takaros szürkében. Csendesen, nem zavarva. Nem éhesen jött, nem szomjasan. Nem érdekből. A neve is különleges volt. Majd leült megszokott helyére, miután hónom alá nyúlva megemelt. Úgy nevettem, még akkor is, amikor a térdén ültem. Szerettem játszani a nyakkendőjével, öltönyével, mellényének gombjaival. Tetszett, ahogy azonnal igazgatni kezdte, amit én rendetlenségben hagytam rajta.
Az egyik kezén, egyik ujjának hiányzott a fele. Minden egyes alkalommal eljátszottam, hogy nem értem. Széles, meleg, óvó, magába húzó, szeretetteljes öleléssel zárt el a világtól. Arcába húzta az arcomat, hogy semmi más ne létezzen. Éreztem bőrén a finom arcszeszt, amit az indulás előtti ünnepélyes borotválkozás után dörzsölt magára. Végtagjaim elernyedtek. Szemem elkerekedett, szájam tátva maradt, ahogy elkezdett felelni kérdésemre. Megszokott játék volt ez, kettőnk közt. A huncut „jaj, ne már megint ezt a mesét” felkiáltásra hamarosan a „na, jól van lezárás”. Majd édesanyám felénk szálló kuncogása a konyhából.
Úgy gondolom, az életem egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem emlékszem a mesére. Semmi konkrétumra. Semmi részletre. Csak az ujjára, amit lerágott a kisegér. Úgy mesélte, hogy nem féltem a kisegértől, nem gondoltam, hogy velem is megtörténhetne ez, hogy engem is megtalálhatna valamikor. Boldog voltam, hogy megkaptam a mesémet a kisegérről. Az ujjáról. Tőle. A finom, aranysárga, sűrű húsleves közös elfogyasztása előtt.
Később persze megtudtam az igazságot. Pékségében valamelyik inasfiút tanította, miközben a teknő egy rosszindulatú szálkája mélyen drága húsába fúródott. A háború edzette férfi semmiségekkel nem törődött. Sebe elmérgesedett…
Az ő felesége aznap halt meg, amikor születtem. Halálos ágyán azért rimánkodott, hogy engem még láthasson. De ez nem adatott meg neki. Én vele tapasztaltam meg legelőször, hogy a mesék mennyivel szebbek, mint ez a rút valóság. Forró homokot csodálva, édes málnát szürcsölve, kék felhőcsomót harapva. S örökké álmodva. Szabadon, szemükbe nézve. Kínlódva, mellettük élve.
Budapest, 2018. június 24.