Vissza
A leszakadó egeken ezernyi titkom ül.
A távolba nézve halok, úgy, mint rég, veszettül.
Hallom a hangokat, amik megszállják a testem.
Elnyomnak mindent, ami egyszer te voltál bennem.
Nem történik itt csoda, üresek a nappalok.
Halálomnak támadási felületet hagyok.
Ha majd átérek ama túlsó, csábító partra,
Talán túlvilági életem kezében tartja.
Kérdés?
Ha letépném az arcod és meginnám a véred,
Még mindig a szép szerelmedet látnád énbennem?
Hogyha leolvadna a negédes máz kettőnkről,
Megijednél akkor a csupasz és rút élettől?
Hol van?
Csontok, szilánkok, hamu, por és sár,
Jobb életet te sem találhattál.
Kerget az idő, be a sűrűbe,
Ha manna hullna le most az égből,
Ő akkor sem tenne mást, éhezne.
Ha felépítik Vigasz városát,
A kardjába dőlhet a valóság.
Mindig itt leszel!
Alkohollal öntözlek téged, Liliom,
A bódulattal érkezik a siralom.
A fekete éjszakában ismert utak,
Házad körül fák hallgatnak, nem hazudnak.
Megugat egy kutya, már csak megszokásból,
Egy rikoltó holló a vállamon landol.
Most az ablakoddal nézek farkasszemet,
A hold elfordítja fejét. Majd kinevet.
Kacagnak a csillagok, vibrálnak fények.
Most az egész környék zokogásra ébred.
Csak te alszol nyugodtan, semmit sem sejtesz.
Megbántam mindent, majd hazafelé jobb lesz…
Átkokra szomjazva
Ugyanolyan hajnal volt, mint a többi.
Hiábavaló volt terveket szőni.
Nem ismertem fel, hogy mit veszíthetek.
Csak az járt a fejemben, nem nyerhetek.
Ami elmúlt, erősebb, mint valaha.
Nekem jólesne, ha minden meghalna…
Budapest, 2007. június 26. /kedd/