Ezek a mesék azokban az időkben születtek, amikor még szigorúan csak két csupasz ujjal ettem a csokoládét, hogy minél több olvadjon majd rájuk. Mámoros volt lenyalogatni. Annyira kicsi voltam ezen a világon újra, hogy teljesen más perspektívából tekintettem mindenre. Egyszerűen. Sőt, akit ritkán láttam, idegen volt. És nem tudtam megjegyezni őt hosszabb időre.
A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.
Fodros fehér felhő takarta el azon a reggelen a napot. Szokatlan látvány volt a keleti városka utcáin a hűsítő árnyék. Ám hamarosan a folyton utazó szél szétszórta az égen a felhőket, így a kelő fények ma is időben ébreszthették a kis Oguzt. Lassan nyitotta ki minden reggel a szemeit, és tekintetét rögtön felfelé szegezte. Imádta, mikor a napsugarak egy égitestet kötöttek össze az arcával. Eszébe sem jutott volna, hogy szóljon az apjának, hogy javítsa meg a kis szögletes ház tetejét. Ilyenkor mindig álmodozott egy kicsit, remélte, hogy gyorsabban nő fel, mint a többi gyerek, és belőle is nagy harcos, vagy varázsló lesz, hozzámegy kelet legszebb lányához, és egy dzsinn fogja lesni minden kívánságát. Aztán – mint mindig – felpattant, és szertartás-szerűen söpörte le magáról a szalmaszálakat, felvette vörös, ujjatlan mellényét, majd turbánját, és átment az anyjáék szobájába. Ma sem voltak otthon. Most is kora hajnaltól dolgoztak valamelyik építkezésen. Kiment a nyüzsgő utcára, újra a megszokott utat járta. Hallgatta, ahogy mezítelen lába futás közben csattan a forró köveken. A piacon nézte az árusokat és portékájukat, főleg a gyümölcsöket. Szerencsés napja volt, az előtte igyekvő szakácsnő karcsú kosarából két szép, piros alma hullott a porba. Gyorsan zsebre tette az almákat, és arra gondolt, milyen jó, hogy ma ő is megajándékozhatja az öreg Rengárdot.