Krisztinek II.
A szombatokat mindig apai nagyszüleimnél töltöttem. A hálószoba ablaka előtt volt egy óriási, gyönyörű, illatos tulipánfa. A fa mellett, közvetlenül a kerítésnél pedig egy kőkereszt, rajta a megfeszített Jézus szobra. Nagyapám engedélyezte a városnak, hogy a kertjében feszületet állítsanak. Cselekedetüknek értelme egy nincstelen számára, és számomra volt különösen.
Ide járt minden délután egy koldus, aki letérdelt a kerítéshez, megragadta a rácsokat és imádkozott, elsírta bánatát. Sosem lestem ki az ablakon, sosem néztem meg magamnak. Mindig úgy aludtam el a finom ebéd után, hogy őt hallgattam. Egy nagyon furcsa hangulat ragadt magával az álmok földjére. Kriszti, én imádtam gyerek lenni! Azt hiszem, akkoriban élveztem csak az életet igazán. Minden szép volt és szeretet vett körül. A többi gyerekkel ellentétben én soha nem akartam felnőtt lenni. Talán ösztönösen éreztem, hogy ha felnövök, a legszebb dolgokat elveszítem. És így is lett. Én ezt nem kértem, és nem akartam. Sokszor álmodom azt, hogy gyerek vagyok. Boldog. Ilyenkor nem akarok felébredni, álmodni akarok. Örökké is akár. Amikor kinyílik szemem, nagyon tud hiányozni két oltalmazó kar, amely szeretetteljesen és odaadó oltalommal elbújtat a rideg világ elől. Öleléshiányom van.
Ma jajgat a hűvös éj odakint, emlékeket rejt a szívem alá elalvás előtt. Mosolygós csókokról, felhevült vágyakról, aranyhajú tündérlányról. Bárcsak, minden jóra fordulhatna hirtelen…
Budapest, 2013. május 15.