Érzem, felfalta lelkemet a magány,
Nincs itt senki, aki megmenthetne már.
A távolban szemed álmokat kerget,
Nincs szívem, hogy megzavarjalak téged.
Merev a te arcod, de mégis beszél,
Hajadat fonja a hűs nyáresti szél.
Susognak a lombok a fejed felett,
Magadhoz húzod meztelen térdedet.
Nincsen fürdőző, nincsenek turisták,
Neked is már csak ilyenkor szép a nyár,
A hold nyaldossa a csupasz válladat,
Nincs szívem levenni homály-ruhádat.
Lehűlt nagyon a part, és feltört a kő,
Zenét hallasz mélyről, elindulsz egyből.
Hullámok várnak, megnyílnak testednek,
Vad imádattal téged kényeztetnek.
Érzem, felfalta lelkemet a magány,
De most, hogy te is végleg eltávoztál,
Horizonton szemem, álmokat kerget,
Nincs szívem ahhoz, hogy elengedjelek.
Debrecen, 2011. április 8.
Kapcsolódó: Víz lesz koporsóm