Egy mezítlábas királylánynak II.
S ő, kinek szívéig ér a lány minden szava, felhevült bensővel, mosolyogva nézi, ahogy illanó álmai szállnak tova, utaznak esővel, széllel, madarakkal a messzi Milánóba, egy biztonságos, dúdoló lélek rejtekébe.
Valahányszor egy pillanat véget ér, és nem jön helyére újabb, engem nem nyel el az üresség. Mint aki karját nyújtva könyvet emel le a polcról, úgy húzom közelebb az érzést, amit néhány szép hónap adott. Könnyen elérem, hiszen közel van, itt bennem… közel mindenhez, ami igazán lényeges. Közel van, életben tartom. Mert életben tart. Ment, és telve van újdonsággal. Még mindig, hiszen hat rám. Egyetlen, ami megmaradt, az a zene, s a pillanatok, melyeket keretbe zár. Ezek a pillanatok ott vannak velem mindig, mindenhol. Enyémek, kincseim.
Valahányszor Kisvárdán járok, a hiányérzet lesz az úr, melyet a szépség okoz, ami néhány hónap alatt sarjadt bennem nem is oly rég. Könnyebb volna gyökerestől kitépni azt, ami a kellemetlen érzéseket okozza. De én szeretem. Szeretem a tökéletlenségével együtt, mert ad nekem még most is, és mert megment a pillanatnélküliségtől. Nem tudom, hogy mennyire intenzíven, de itt lesz velem mindig. Mert kell nekem. Nagyon.
Csak feküdtem álom nélkül, fejfájás gyötört. A fájdalom nem tudta elnyomni a gondolatot. S írnom kellett valakinek… valakinek, aki a legjobban hiányzott éppen.
Budapest, 2015. augusztus 4.
Kapcsolódó:
– Mezítlábas királylányok, őszi varázslók
– Elveszett
– A játék ismét véget ért